Dühbe guru tanításai II.

Ha emberhez méltó életet akarsz élni, ne tagadd meg embertársaidtól a haragot!

Homérosz Iliásza a harag (ménisz) szóval kezdődik. Akhilleusz szörnyen megharagszik az őt ért sérelem okán. 

A trójai háború oka szintén a harag. A tragikusok sem lettek volna meg nélküle: sok tragédiát a harag mozgat. Prométheusz haragszik Zeuszra, amiért isteni forradalma egyik hadvezérét hálátlanul sziklához láncoltatta, mint valami házőrzőt; Antigoné haragszik Kreónra, amiért az – ragaszkodva a törvényhez – nem engedi bátyja végtisztességét; Philoktétész haragszik a világra, mert nem engedték neki, hogy kivegye részét a nagy közös haragból Trója falai alatt.

 

A görög ménisz figyelemre méltó etimológiai rokonságban áll a mania (elragadtatás) szóval. Az eredeti görög felfogás szerint – amely az Íliászból is kiolvasható – mindkettő isten eredetű erény. Mire a tragikusokig eljutunk, a helyzet megváltozik: a harag itt már nem „pozitív” indulat. Aiasz haragjának az üres, értelmetlen pusztítás a következménye. Amikor Platón a Phaidroszban a költőket két csoportra osztja aszerint, hogy a dalnok részesül-e isteni elragadtatásban vagy sem, a mania dicsőítésekor eszébe sem jut, hogy szót ejtsen a méniszről. Az eposz méltóságteljesen hömpölygő, magasztos világában még helye volt ennek az isteni, férfias indulatnak, amely azonban a tragédia zaklatott, feszültségteli világában már csak az indulatok negatív pólusán talál helyet magának.

A homéroszi harag férfias ereje a haragvót az isteni kegy állapotába helyezi, amely lehetőséget ad a halandónak arra, hogy önbecsülését fönntartva hozzájáruljon a világ rendjének helyreállításához. 

A harag tehát nem más, mint egyfajta világfenntartó erő. Összefügg ez a határ (peirar) ősi fogalmával, amely a létezőket nem elszigeteli egymástól, hanem kiemeli a határtalanból, azaz a nemlétből. A harag „eddig, és tovább nem”-je a határvonal megrajzolása, a káoszt megzabolázó lét parancsszava. E haragfogalom emlékét sodorja felénk az eposz méltóságteljesen hömpölygő folyama, amelyben a hősök, bár viszontagságok sorát élik át, mégis aranyló fényben járnak: isteni kezek által elrendezett sorsot mér ki rájuk az élet. Ebben az életben a harag a lélek – és mint láttuk, a világ – rendőre.

Platón és a tragédiaköltők korában már más a helyzet. Platón a maniát, a lélek isteni felforrósodását tárgyaló Phaidroszában méniszről már nem beszél. A harag kiűzetett az emberi erények birodalmából, de amíg a kereszténység be nem indul, addig még úgy-ahogy tartja magát. Emlékezz hát a régiekre, és hallgass a haragodra!

Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)