Igen, ha a természetben tartózkodunk a tevéstől-vevéstől, a céltételezéstől, az akarattól, és átadjuk magunkat az öncélú szemlélődésnek, akkor környezetünk tájjá változik át bennünk. A fák között sikerült távolabb lépnünk hétköznapi önmagunktól, és ebben a szelíd önkívületben, eksztázisban érzelmeink feltöltötték a teret. Átlelkesítettük a természetet, és megfordítva. A természetre volt szükségünk, hogy ez megessen, a természetnek pedig ránk volt szüksége. Ember és természet együttlétének tüzében forrt ki a táj fogalma.
A természet valamikor még összefüggő tenger volt, benne az emberi lakhelyek, a falvak és városok szigetpöttyeivel. Később ezek hízni kezdtek, de határaikat sokáig megtartották. A városok kőfalai, amelyek révén a város már csak fölfelé, a transzcendens határtalanja felé volt nyitott, azt az ókori elképzelést jelezték, mely szerint a létezőket azok határai emelik ki a nemlétből és tartják fenn. Ha minden létező önnön határoltsága folytán van, akkor létének forrása nyilván a léthatárokon túl hömpölygő határtalan, amelyből a meghatározhatatlan léterő világi formákba ömlik.
Az ősi világban voltak olyan foglalatosságok, amelyek a természettel, azaz a határtalannal való kapcsolatból éltek.
Ezek a foglalkozások hidakként nyúltak ki a semmibe, megszelídítve annak őserejét, élhetővé téve a határolt lét peremeit. Eposzok, mitikus történetek, bukolikus költemények szereplői e szakmák képviselői: pásztorok, vadászok, favágók, halászok, hajósok. Ilyen a görög tragédiák állandó hőse is, a jós, aki az idő határtalanját látja át. (Nem véletlen, hogy Teiresziász vak: aki a legsötétebb világban szemlélődik, annak nincs szüksége e világi látásra.)
Merítő
