A természet színelváltozása

Időnként kimegy a civilizált ember a természetbe.

Időnként kimegy a civilizált ember a természetbe. Különböző okokból teheti. Vadászni akar, fát vágni, gombát szedni, gyógynövényt gyűjteni, fényképezni, gyalogolni, kéktúrapecsétet szerezni, vérnyomást csökkenteni. Valamire használni akarja a természetet.

De mi van akkor, ha nem cselekvő lélekkel megyünk ki? Ha célunk nem valamiféle tevés-vevés, hanem a tiszta szemlélődés? Nos, akkor megtörténhet a természet színeváltozása. A hegyekből, fákból, madarakból táj lesz.

Igen, ha a természetben tartózkodunk a tevéstől-vevéstől, a céltételezéstől, az akarattól, és átadjuk magunkat az öncélú szemlélődésnek, akkor környezetünk tájjá változik át bennünk. A fák között sikerült távolabb lépnünk hétköznapi önmagunktól, és ebben a szelíd önkívületben, eksztázisban érzelmeink feltöltötték a teret. Átlelkesítettük a természetet, és megfordítva. A természetre volt szükségünk, hogy ez megessen, a természetnek pedig ránk volt szüksége. Ember és természet együttlétének tüzében forrt ki a táj fogalma.

A természet valamikor még összefüggő tenger volt, benne az emberi lakhelyek, a falvak és városok szigetpöttyeivel. Később ezek hízni kezdtek, de határaikat sokáig megtartották. A városok kőfalai, amelyek révén a város már csak fölfelé, a transzcendens határtalanja felé volt nyitott, azt az ókori elképzelést jelezték, mely szerint a létezőket azok határai emelik ki a nemlétből és tartják fenn. Ha minden létező önnön határoltsága folytán van, akkor létének forrása nyilván a léthatárokon túl hömpölygő határtalan, amelyből a meghatározhatatlan léterő világi formákba ömlik.

Az ősi világban voltak olyan foglalatosságok, amelyek a természettel, azaz a határtalannal való kapcsolatból éltek. 

Ezek a foglalkozások hidakként nyúltak ki a semmibe, megszelídítve annak őserejét, élhetővé téve a határolt lét peremeit. Eposzok, mitikus történetek, bukolikus költemények szereplői e szakmák képviselői: pásztorok, vadászok, favágók, halászok, hajósok. Ilyen a görög tragédiák állandó hőse is, a jós, aki az idő határtalanját látja át. (Nem véletlen, hogy Teiresziász vak: aki a legsötétebb világban szemlélődik, annak nincs szüksége e világi látásra.)

Ilyen volt a harmonikus emberi világrend. Csakhogy a civilizáció túlhízta magát, akár a kisgömböc, és mára a világ ember alkotta, mesterséges óceánná változott, amelyben apró szigetek csupán a természeti tájak. És a természet határán élő szakmák, amelyek hajdan a határtalannal való kapcsolatot voltak hivatottak megzabolázni és fenntartani, mára a határok közé szorult határtalant zsugorítják. A természetben való tevés-vevés különböző módozatai e szigetek létét fenyegetik.

Mit mondtam korábban? Hogy ha a természetben tartózkodunk a tevéstől-vevéstől, és átadjuk magunkat az öncélú, akarattalan szemlélődésnek, akkor környezetünk tájjá változik át bennünk. Nos, ez addig igaz, amíg van szemünk a látásra. De eljön majd a nap, amikor a természet elfogy, és mi megvakulunk. Akkor már abban sem reménykedhetünk, hogy Teiresziász-szemeink üregében megszületik valami mélyebb látás, mert akkor már a mélységnek sem lesz értelme.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)