November 19-én Árpád-házi Szent Erzsébet emléknapját ünnepeljük, akit 1231 novemberében ezen a napon helyeztek örök nyugalomra a türingiai Marburgban, ahol élete utolsó éveit töltötte. Halálával egy olyan életút zárult le, mely évszázadok távlatából is felemelő példát nyújt a későbbi korok emberének.
Erzsébet II. András magyar király és Merániai Gertrúd harmadik gyermekeként 1207. július 7-én született, feltehetően Sárospatakon, a vándorló királyi udvar egyik udvarházában. Korabeli uralkodói szokás szerint már kisgyermekként eljegyezték őt a hatalmas Barbarossa császár rokonságába tartozó Hermannal, Türingia tartományi grófjának idősebb fiával. A dinasztikus kapcsolatokat építő eljegyzést 1211-ben tartották meg a pozsonyi várban, majd 12 nemes udvarhölgy kíséretében, gazdag hozománnyal ellátva elindították a négyéves kis hercegnőt Eisenach felé. A küldöttséget a középkor egyik leghíresebb dalnoka, az erdélyi születésű Klingsohr Miklós vezette, aki a legenda szerint előre megjósolta a királylány születését, valamint azt is, hogy örömöt fog hozni a világnak.
Erzsébet életéről több korabeli forrás tájékoztat. A legfontosabb közülük a Négy szolgáló vallomását tartalmazó könyvecske (Libellus de dictis quattuor ancillarum), mely az 1235-ben lezárult szentté avatási per aktáin alapul. E régi szövegekből, melyek tudományos igényű feldolgozása már a 18. század elején elkezdődött, egy különleges szociális érzékenységű, korának társadalmi problémáira nyitott fiatal nő portréja bontakozik ki előttünk, aki minden erejével pártfogásába veszi a gyengébbeket és a kirekesztetteket: élelmet ad az éhezőknek, ápolja a betegeket, felkarolja az elesetteket és szeretettel vigasztalja a nyomorultakat. Erzsébet nem hiába volt Szent Ferenc kortársa. Őt is megérintette korának új szellemisége, mely a szegénység és a felebaráti szeretet ideálját nemcsak hirdette, hanem választott életformaként kínálta fel, hogy áthidalja az egyházi tanítás és a mindennapi élet gyakorlata között fennálló különbséget.
