Akkor ki is húztam magam, no lám csak, milyen fontos személy vagyok, még Washingtonban is arról konzultálnak, hogy miket írogatok a Magyar Nemzetbe. Mondtam is otthon a gyerekeknek, hogy apa milyen nagy ember lett, és amikor kérdezték, hogy miért, akkor mondtam nekik, hogy azért, mert egy nagyon fontos bácsi egy nagyon nagy országban most rólam is beszél, és amikor kérdezték, hogy vannak-e annak a bácsinak is gyerekei, és ő is apuka-e, akkor mondtam, hogy vannak neki gyerekei, de ő nem apuka, hanem anyuka, legalábbis úgy gondolom, hogy anyuka, mivel a férjével tartózkodik Magyarországon. Erre a gyerekek először csak néztek rám, mint a hülyére, aztán közölték velem, hogy ha bácsi, akkor csak apuka lehet, és nem lehet férje, csak felesége, aki viszont csak néni lehet. Na, gondoltam, ha ezt a bácsi/néni hallaná, akkor még arról is konzultálhatna Washington D.C.-ben, hogy a lakiteleki óvodában és általános iskolában heteronormatív nevelés zajlik, és ezzel is nagyon kezdeni kellene valamit. 

 végtére is ezért toltak bele annyi amerikai pénzt abba a könyvbe meg a könyvet kiadó, civileknek álcázott LMBTQ-lobbistákba.

Sajnos azonban a nagykövet úr nem hallhatta a gyerekeim eszmefuttatását, így lehet, hogy örökre elestünk attól a lehetőségtől, hogy a Fehér Házban megismerjék Lakitelek nevét, de nem baj, mert helyette 

 Hát, ezért a magvas gondolatért kár volt annyi kerozint elégetnie annak a repülőnek, amelyik a nagykövet urat Washingtonba repítette és vissza. Mi mindenesetre ezt a beszólást is eltettük a többi közé, közben járjuk tovább a saját utunkat és jókat röhögünk azon az erőlködésen, amellyel őexcellenciája megpróbál bennünket beállítani a sorba. Nem hiszem, hogy sikerülni fog, de azért lehet próbálkozni. Good luck, Mr. Pressman!

Borítókép: David Pressman, az Egyesült Államok magyarországi nagykövete (Fotó: Getty Images/AFP/Paul Morigi)