Amióta itt élünk a Kárpát-medencében – a legortodoxabb iskola szerint is több mint 1100 éve –, volt már dolgunk néhány megszállóval. Egyesek viszonylag gyorsan távoztak, mások hosszabb ideig megültek nálunk, és volt, aki mindkettőt kipróbálta. Például az oroszok, akik először csak néhány hónapos kirándulást tettek errefelé 1849-ben, majd annyira megtetszett nekik itt, hogy szűk száz évvel később már hosszabb távra is berendezkedtek, és 46 évig maradtak. Akkor – különösen az Amerikai Egyesült Államok által rútul cserben hagyott 1956-os szabadságharc idején – fogalmaztuk meg tömören, de világosan a kívánságunkat: Ruszkik, haza!
Amire azt mondta a nagy Amerikai Egyesült Államok, hogy ez sajnos nem időszerű, mert sokkal fontosabb most Szuez. Aztán Kuba. Aztán Vietnam. Meg mindig sokkal fontosabb volt valami más, mi éppen csak arra voltunk jók, hogy hergeljenek bennünket a Szabad Európa Rádión keresztül, de egyébként nagy ívben tettek ránk, sőt készséggel odadobtak bennünket a szovjet birodalomnak a geopolitikai játszmáik keretében.
