A Balkán Európa lőporos hordója, tartja a közhely, és mivel a közhelyek elcsépelt igazságok, e tétellel aligha lehet vitatkozni. Nem csoda hát, hogy Koszovó ismét izzik. Nehéz megmondani, mi ijesztőbb: a Zvecanban minap történt utcai összecsapás az idegen elnyomó uralom alá vetett, a városkában és környékén közel százszázalékos többségben lévő őslakos szerbek és az amerikai parancsnokságú (ez fontos!) NATO-békefenntartók között, vagy az a szemforgató megdöbbenés, amivel a valóságtól réges-rég teljesen elrugaszkodott nyugati közvélemény reagált.
A szerb persze harcos nép, katonanemzet, nyolcszáz éve fegyverrel kelnek és fekszenek, és sosem állt távol tőlük az emberéletet nem kímélő fellépés, ha vélt vagy valós érdekeik védelméről volt, van, lesz szó. Közös történelmünket is végigkísérték a kegyetlen, véres konfliktusok, a Sajkás-vidékről soha nem feledhető brutalitással gyilkolták ki magyarjainkat.
Ettől még az igazság igazság.
Az igazság pedig az, hogy Zvecanban nem előzmények nélküli randalírozásra került sor. A közvetlen előzmények tizenöt évre nyúlnak vissza, amikor a dél-szerbiai Koszovó albán többsége, amerikai támogatással, „független államot” kikiáltva elszakította anyaországától a szerbség bölcsőjét.
Itt megjegyzendő, hogy az elszakítást nem előzte meg népszavazás, még a látszat szintjén sem, ellentétben a történelmileg megkérdőjelezhetetlenül Oroszországhoz tartozó, orosz többségű Krím félszigettel, Luganszkkal és Donyeckkel. Miheztartás végett.
Persze tudjuk. A szerb hadsereg kíméletlen vérfürdővel igyekezett elfojtani az albán szeparatista terrorizmust az 1990-es évek délszláv háborújának végjátékában. Ennek ürügyén bombázta porba az Egyesült Államok a NATO égisze alatt Szerbiát – és a Belgrád fennhatósága alatt álló Délvidéket, amelynek szülötte, Dani Zoltán ezredes a jugoszláv hadsereg tisztjeként a terrorbombázások során egy föld-levegő rakétával leszedett egy úgynevezett Lopakodót, az amerikai hadsereg addig bemérhetetlennek, láthatatlannak hitt büszkeségét.
A szerb karhatalmista bűnök menthetetlenek. De aki csak ezekről beszél, az relativizál és hazudik.
Engedtessék meg egy személyes emlék fölelevenítése! Általános iskolás voltam, amikor 1988 nyarán buszos társasutazáson a napfényes Crna Gorába, azaz Montenegróba utaztunk családilag. A rozoga Ikarus busz már jócskán Szerbia mélyén pöfögött, öreg este volt, amikor megálltunk egy út menti kiskocsmánál technikai szünetre, ahogy mondani szokás szerényebb humorú körökben. Bizarr látványra lettünk figyelmesek: az országút szélén mezítlábas asszonyok meneteltek elszántan. Cipőt egyikük sem viselt. Szerbül jól beszélő idegenvezetőnk megkérdezte, kik ők és hová tartanak ilyen szokatlan módon. Kiderült, hogy koszovói szerb asszonyok masíroznak Belgrádba, felhívandó az ottani vezetők figyelmét, hogy Koszovóban tarthatatlan a szerbek helyzete, mivel az albánok folyamatosan terrorizálják őket.
Igen, a konfliktus nem úgy kezdődött, hogy a csecsemőkkel táplálkozó, vérivó szerb martalócok álmukban rárontottak a gyanútlan, bárány szelídségű, angyalszárnyakkal hárfázó albánokra.
A magát Koszovói Felszabadítási Hadseregnek nevező, jobbára szervezett bűnözésből élő terrorszervezet hivatalosan csak az 1990-es évek elején jött létre, de a konfliktus gyökere a középkori oszmán hódításig nyúlik vissza, amikor a szerbek jelentős része északra húzódott a betolakodó iszlám elől. A fogyatkozó őslakosok életterét idegen, mondhatni, migráns népesség foglalta el, aminek végjátékában 2008-ban az Egyesült Államok Oroszország-ellenes geopolitikai játszmájának balkáni hídfőállásaként nemzetközi felügyelet nélkül életképtelen muzulmán többségű bábállam jött létre Dél-Szerbia területén. Az emberek, népek, kultúrák sorsával szórakozó döntnököknek, miként Demkó Attila biztonságpolitikai szakértő a világhálón megjegyezte,
ezúttal sem volt annyi eszük, hogy legalább az etnikai viszonyokra tekintettel legyenek. És most, tesszük hozzá, néznek hülyén.
Nem meglepő, hogy a drámai hódítást keresztény templomok felgyújtása és kétszázezer szerb elüldözése, valamint mindezeket elviselhetetlen nyugati csend kísérte.
Az idegen uralom alá kényszerített szerbek, mivel – teljes joggal – nem ismerik el maguk fölött az önkény joghatóságát, nem vesznek részt az úgynevezett állam politikai életében, így bojkottálják a választásokat is. Az albán indulókat ez a legkevésbé sem zavarja, így esett meg, hogy az alig 1-2 százaléknyi albán lakosságú Zvecanban az albán polgármesterjelölt „megnyerte” a „választást”. A mostani zavargások azért törtek ki, mert a kisemmizett, megnyomorított szerbek nem engedték meg, hogy a „nyertes” bevonuljon a polgármesteri hivatalba. És e tényen az sem változtat, hogy az események mögött jó eséllyel az Oroszország iránt hagyományosan lojális Szerbia háborúba provokálásának szándéka is kivehető.
A Balkánon tehát nincs béke, és nem is lesz mindaddig, amíg az idegen érdekű bajkeverők a messzi távolból felvonulási terepnek tekintik a vadregényes régiót, és eszköznek az ott élő népeket, kultúrákat.
