„Az emigránsoknak, amikor menekülés közben átlépték a magyar határt, nem szorult el a szívük. Nem érezték a fájdalmat, amely elfog mindenkit szeretteitől való elváláskor. Nekik senkitől sem kellett elválniuk: ők nem a hazát hagyták el. Ezt már rég megtagadták, kigúnyolták, sárba taposták. Már rég elszakították azokat a láthatatlan szálakat, amelyek mindenkit hozzáfűznek a fajhoz, amelyből származott, a földhöz, amelyen bölcsője ringott, a családhoz, a környezethez, amelyben felnövekedett.”

Az emigrációba kényszerült hazai kommunisták pedig pont azon a hangon szóltak a „hazájukról”, mint ezek a maiak – íme egy példa a sokból:

„Pokolba a parasztnak, féregnek való nosztalgiával, tűzre minden pesti gondolattal, magyar gonddal, magyar ragadással. Fel a nagy utakra, a nagy próbálkozásra, a csoda nagy idegenre! Ott messze is süt izzón a nap, ott is illatos a virág, forró az asszonycsók, zengő a dal és csillogó az arany. Mit silbakoljak a rút magyar tragédia függönye előtt? Mit dideregjek gaz és ostoba önmarcangolása láttán, mit fájjon nekem a pesti hitványság kínszenvedése, mit pusztítsam büszke életkedvem, egészséges élni akarásom, jogos emberi nyugalmam a magyar pusztulással? Miért legyek jó fia, hű fia egy rossz hazának, hűtlen hazának! Hátam mögött a magyar táj: hadd maradjon. Hátam mögött a magyar pusztulás: hadd pusztuljon. Nem kellettem, nekem se kell. Gyenge népem, gyáva népem, hitvány népség, mi közöm már hozzád. Munka, gondolat, szabadság, erő, forradalmi láz: én felétek indulok, előre. Vissza se pillantok rátok. […] Magyar röggel, magyar szóval, akár sohse találkozzam többé.”

Ismerős? Persze, hogy ismerős! Roboz Imre hangján szólal meg az összes mai senki, Nagy Zsolttól Gulyás Mártonig. Aztán persze maradnak a nyakunkon.

Ennyit Gulyásékról. De ennek a lemeznek két oldala van ám, s a másikon a svédek acsarkodnak, aljasul, pofátlanul, hitványul. A svédek, akik valamilyen érthetetlen oknál fogva szükségét érzik, hogy össze-vissza hazudozzanak Magyarországról – s ez az eredeti szándék éppen olyan felháborító és tolerálhatatlan, mint az a tény, hogy ehhez a becstelenséghez azonnal találnak idehaza készséges sameszokat, mamelukokat, farizeusokat és kufárokat.

Mit akarnak a svédek? Miről szól ez az egész undorító kampány? Mi a végcél, s mit várnak attól, hogy igazi, tőrőlmetszett gazemberként viszonyulnak hozzánk? Nem tudom. És ha mélyebben belegondolok, nem is érdekel. Teszek rá, s kissé szomorúan nézem tovább, miképpen teszik tönkre a hazájukat az idióta politikájukkal, mindössze annyi történik, hogy a szomorúságom intenzitása meredeken csökken. De egyvalamiben egészen biztos vagyok, s ezt nyomatékosan kérem is a döntéshozóktól: ameddig ez a szemét, aljas „oktató” filmecske forgalomban marad Svédországban, addig senkinek eszébe ne jusson megszavazni Svédország NATO-tagságát. 

Tényleg ne csináljunk már magunkból hülyét, ragaszkodjunk a régi magyar mondáshoz: Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten! Szóval ameddig ezt a filmet használják „tananyagnak” a svéd iskolákban, addig ne is álmodjanak a NATO-tagságról.

Legfeljebb majd megkérdezik megint a Gulyást, milyen a diktatúra idehaza. De természetesen van másik lehetőség is. Például az, hogy elkezdenek tisztességesen viselkedni. Attól, hogy svédek, még megtehetik. Nem lehetetlen, csak egy kis jó szándék meg becsület kell hozzá.

Borítókép: Tobias Billström svéd külügyminiszter (Forrás: AFP)

…

Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, kattintson IDE!