Nem, nem is így van. Nem hittem ezt, mert nem kellett hinni, hiszen ez volt a magától értetődő. Abban sem hiszel, hogy levegőt kell venni – csak veszed. Szóval, nem hittem, hanem tudtam: ez az élet. S ebben az életben ő az egyik igazodási pont. Elhatároztam nem fogok a filmjeiről beszélni, úgyhogy most elkezdek a filmjeiről beszélni.

A Rocco és fivérei legyen az első. S az a kávé, amit megisznak ők ketten, Rocco Parondi és Nadia, vagyis ő, Alain Delon és Annie Girardot. Attól fogva, hogy láttam, csak úgy akartam nőre nézni, és csak azt akartam, hogy egy nő úgy nézzen rám. És nem volt – mert nem lehetett – fogalmam arról, ami majd lesz a férfiből és a nőből úgy hatvan év elteltével.

A Borsalino legyen a második.

És az a verekedés. Soha többé, senki nem fog úgy verekedni, ahogy Belmondo és Delon tudott verekedni egymással.

A szamuráj a harmadik, mert a szamurájnak itt kell lennie. Ha egyszer bérgyilkos lennék, Jef Costello lennék, és lenne egy madaram. S lennék Gino Strabliggi is, a Két férfi a városban című remekműből. S mert Alain Delon Gino, még Jean Gabin is gyűlölhető szörnyeteggé válik.

Nem sorolom tovább. Hiszen felsorolhatnám az összeset.

Inkább ideidézem még egyszer Belmondót, vagyis A profit. S csak egy teljesen mellékes jelenetet a filmből, azt, amikor Joss Beaumont visszatér Párizsba, és hosszan látjuk, ahogy a pályaudvarról elindul a városba. Miért érdekes ez a jelenet? Azért, mert megy Belmondo, megy Joss Beaumont, és csak fehér ember van Párizsban. Tömeg, Párizs, és csak fehér franciák.

1981-ben készült. Negyvenhárom év telt el azóta. Ma nem lehetne azt a jelenetet így leforgatni. S nem lehetne elkészíteni a Kellemes húsvéti ünnepeket sem, mert biztos lenne, aki tiltakozna. De nem lehetne leforgatni Delon filmjeinek jó részét sem.

Mert lenne, aki tiltakozna.

Amerikából tiltakoztak, hát honnan máshonnan tiltakoztak volna? S akkor tiltakoztak, amikor a Francia Filmakadémia neki akarta adni az Arany Pálma életmű díjat. S igen, jött Amerikából a petíció, s követelték a teljesen feleslegesen létezők, hogy ne ítéljék oda Alain Delonnak az Arany Pálmát, mert – most figyeljenek, de nagyon! – egész életében „rasszista, szexista és progresszióellenes” volt.

S akkor a Rai Uno interjút készített Delonnal, s annak az interjúnak szövegével búcsúztatom őt, mert ennél méltóbb búcsút nem is lehetne mondani:

Isten veled. Ahogy Szentesi Zöldi Laci barátom írta: 

S álljon itt még egy mondat. Egyszer megkérdezték tőle, mit szeretne hallani Istentől a halála után. Delon ezt válaszolta, Istent „idézve”: „Mivel tudom, hogy ez bánt a legjobban, gyere, elviszlek édesapádhoz és édesanyádhoz, hogy végre először együtt láthasd őket.”

Remélem, már ma együtt ülnek ők, hárman. És van imájuk miértünk...