Nem igazán van miért tovább itt a Földön maradnom. Hosszú és rendkívül szép életem volt egy olyan világban, amely eleinte legalábbis normálisnak tűnt. Voltak gyönyörű nők, jó ételek, minőségi barátaim. És a dicsőség, ahogy meghozta számomra az emberek szeretetét és megbecsülését, amit nem lehet számszerűsíteni. Következésképpen üzenem az Akadémiának, hogy elfogadhatja az amerikai petíciót, mert már ez a trófea csak kevéssé, vagy egyáltalán nem érdekel.
Mindazonáltal az viszont érdekel, sőt rendkívül aggaszt is, hogy hova tart ez a kicsavart világ, kiakadva a természetesség és a normalitás tengelyéből. Ez az ország (Franciaország), amely egy Robespierre-i jakobinizmus borzalmait generálta és élte át, amely után gyakorlatilag a franciák, az Isten szerelmére, megszűntek nagy nemzet lenni, vajon hova tart most megint?
Még a barátom, Gerard Depardieu is elment Oroszországba két okból:
1. Megakadályozni, hogy a globalista adótörvény elvegye a sok erőfeszítéssel megkeresett pénzét, jelentős Bachi-ellenes erőfeszítésekkel és híres »orrának« verejtékével.
2. Nem tudott több »francia filmet« csinálni! Egyszer csak panaszkodni kezdett, hogy már csak két francia maradt az egész stábból, a kábelek és a lámpák. Hogy a fenébe – kérdezte tőlem –, hogyan készítsünk filmeket az ősi keltákról és gallokról Hamiddal és Abdullahhal?
Én is követtem volna, őszintén, de nem szeretem a klímát és érzékenyebb vagyok a hidegre, mint ő...
Szóval, aki akarja, vigye el a díjat, de kérem, a nagy Hasek szavait idézve: – »Emberek, legyetek éberek, kirántják a szőnyeget a lábatok alól, és elveszik az utolsó jogot, hogy istenítsék az emberi természetet!«. Csak nem őrültünk annyira meg mind, hogy éppen az USA-ból, az Antikrisztus országából »vegyük a fényt«, amely visszafordíthatatlanul a politikai korrektség és az erkölcsi relativizmus szakadékába lök minket?
