A szőlő és a bor ősidők óta fontos mágikus, kultikus, szakrális, étkezéseinkhez kapcsolódó és élvezeti szerepet tölt be az emberiség életében. A vízözön után Noé, amikor bárkája megfeneklett a talajon, azonnal szőlőművelésbe kezdett. Ez az emberi mezőgazdaság monda szerinti „első” kultúrnövénye (Ószövetség, Mózes könyve, Teremtés könyve VII. és IX. fejezet). Mindjárt Noé az, akit elsőként találnak fiai részegen, bár ez nem befolyásolta élettartamát, hiszen 600 éves volt a vízözön kezdetekor. Izsák éberségét is borral próbálta meg Jákob tompítani az Ézsau elsőszülöttségét alku és üzlet tárgyává tevő ténykedés során (Teremtés könyve XXVII. fejezet). Salamon, a legbölcsebb király az Énekek énekében, a szerelmesek csókja után az emberiség második legnagyobb élvezetének tartja a bort, aligha akad késői követő, aki ezt a sorrendet érdemben vitatná. Jézus a kánai menyegzőn a vizet borrá változtatta, megteremtve így a bor szakrális, mitikus és mágikus szerepének alapját.
Lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy a profanizálás és deheroizálás korszakát éljük. Nem jelent ez – ha csak áttételesen is – általános értékvesztést? Ha környezetünkben akad még olyan mozzanat, amely megőrizte egykori nagyságát, valós értékét, arra érdemes rámutatni, reflektorfénybe állítani. A bort nem a szükséglet hozta létre, hanem az emberi ambícióvilágába született bele.
Ugyan nem beszélhetünk a bor kizárólagosságáról az élvezeti cikkek között, hiszen például a sör készítése jóval megelőzte a bor nagyjából 6000 éves történetének kezdetét. De jó néhány tudatmódosító anyag is ismert volt már akkoriban, például a mirha. A bor jól kézben tartható hatásával előnyt élvezett a különféle bódító anyagokkal szemben. Előállítása az ókori keleten lehetséges és viszonylag könnyű volt. Értékelhető volt, és összehasonlítható.
Az elfogadott eredethipotézisek alapján az összegyűjtött és „véletlen” megerjedt gyümölcsök elfogyasztása által bekövetkezett mámor reprodukálása tekinthető a borfogyasztás rendszeressé válásának. Nyilván ez jó ideig a kiváltságosok sajátja volt, de a szokás folyamatosan terjedt. A borral való kereskedelem hamar kialakult. Az előállítás módszerei, az edényzet és a tárolás mind elterjedt, és a borhoz hasonlóan a kereskedés tárgyát képezték.
A középkorban a kereszténység szertartásai még magasabb szintre emelték a borigényt. Járulékosan, különféle profán szükségletekre is termeltek, az arányok lassan eltolódtak a civil fogyasztás javára. Ez idő tájt, a középkor derekán kialakultak a szőlőtermesztéshez preferált területek, azaz borvidékek. Termelői megélhetések kristályosodtak ki, csatlakozó kézműves ágazatok, majd az első tezaurálási tendenciák lettek a bor kultúrtörténetének mérföldkövei. A kultuszborok megjelenése a Rajna-vidéktől Itáliáig kereskedelmi rendszerek és értékelési módszerek kialakulásához vezetett. A reneszánsz korában, majd a barokk pompa idején olyan képzőművészeti alkotások sokasága született meg, melyek bibliai témájukkal (utolsó vacsora, kánai menyegző stb.) nem annyira az események idején, de annál inkább a műalkotások születésekor érvényes társadalmi szokások, berendezések, asztalneműk bemutatásával világosították fel az utókort a borkultúra akkori állásáról.
A borfogyasztás kultúrája olyan társadalmi kiterjedésben vált gyakorlattá, amely bárkinek alkalmat és lehetőséget adott a borélvezet előnyös oldalának megéléséhez, a bor birtoklásához.
Idáig jutottam aktuális témámmal, mikor a befejezés más fordulatot vett. Ugyanis eredeti tervemtől eltántorítottak Ludányi Balázs és az ő borai, szám szerint tizenöt. Volt ugyanis a hét elején egy borkóstoló, amiről annak pozitív hatásai miatt kénytelen vagyok beszámolni.
Valójában Balázs személyiségében nincs semmi rendkívüli. Régóta ismerjük egymást, eddig is tiszteltem a munkáját, borait. Most viszont – egy jó négyórás kérdezz-felelek során – a korábbiakhoz képest is egyértelműbb lett számomra tiszta gondolatainak remek sora. Kevés olyan hazai termelő van, aki saját és borvidéki adottságait ilyen egyértelműen látja, és képes mindezt egy használható egységgé gyúrva a saját és minden igényes és arra érdemes borkedvelő javára fordítani. Balázs nem az extremitások embere. Ha valami jó, arra büszke, de nem értékeli túl. Ha valami kevésbé jó, azt is tudja és nem akarja fényesebbé varázsolni. Lenyűgöző. Nem kevésbé a borai, amelyek a Mátra andezitre települt gazdag talaján teremnek két dűlőben, kis mennyiségben. Nincs hanyatt esve az olaszrizlingtől, de igen tiszteli a hárslevelűt. Kedvence a kékfrankos, kalapot emel a cabernet franc előtt. De dolgozik magyar frankossal, és értékeket keres a sárga muskotályban.
Mondhatnánk, hogy semmi különleges nincs abban, ha egy bortermelő tudja, mit akar. És mégis. A sorsközösség itt nem csak jelképes.
No és milyenek a borok? Egyediek és utánozhatatlanok, igazi Centurio stílusban (ez a birtok neve). Remek savakkal, határozott és elegáns szerkezettel, sok eleven gyümölccsel. A kékfrankosok évjárattól függetlenül földes, pikáns, kiegyensúlyozott és szinte ropogós karakterűek. Nem tipikus mátrai vörösborok, mert karcsúak, ornamentikában fűszeresebbek, és kedvesebbek az ízükben.
Nem szoktam éppen csak erjedés utáni állapotban lévő borokat méltatni, de most kivételt kell tennem. A 2022-es kékfrankos még csecsemőkorát éli, de már most is remekül iható. Szinte puha tapintású, élénk savai ellenére. Mélysége van, komplexitása és komoly utóíze. Meggy, szeder és málna együttese az ibolya hűvösségével aláhúzva. Olyan a karaktere, mint egy jó Beaujolais-nak vagy egy Loire-i cabernet franc-nak. Csupa gyümölcs és csupa íz. Alig várom, hogy palackba kerüljön. Modern, élettel teli, mégis van benne a bor ősi méltóságából is, nem is kevés. Akárcsak a Liberty névre keresztelt cabernet franc – kékfrankos házasításban. Igazi nagy vörösbor, azok minden lehetséges hátránya nélkül. Mert itt is a sav és a lendületes gyümölcsösség a döntő. Nem tanninról szól, sokkal inkább a Mátra hűvös eleganciájáról. Pont annyira szerethető, ami elegendő egy csettintéshez: Noé apánk, jól tetted, hogy a szőlőnövényt gondjaidba vetted!
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Unsplash)
