A szobor márpedig a helyén áll

Ú S Z Á S Érthető, ha mostanság minden a pólós aranycsapatról szól, naná, hogy mindenki a kajakos lányok és fiúk kezeit szorongatja, persze, hogy két csodálatos asszonyról, Nagy Tímeáról és Igaly Diánáról, valamint egy páratlan tehetségű hölgyről, Vörös Zsuzsáról áradozik az ország, még szép, hogy a fiatal birkózópalánták Majoros Istvánok szeretnének lenni. Így van ez rendjén, a győztesek, az érmesek tarolnak, fürdenek a jól megérdemelt népszerűségben. Mindazonáltal a mögöttünk hagyott olimpiai játékok során akadt még néhány libabőrt okozó, kellemes pillanat, köztük egy úszó szereplése. Egy úszóé, akit négy éve ünnepeltünk úgy, mint most olimpiai bajnok társait, egy úszóé, akit Kovács Ágnesnek hívnak.

Öröm volt őt nézi. Az hagyján, hogy dressze magasan megnyerte a legszebbek versenyét, de leginkább őszinte mosolya ragadta magával az embert. A remegő lábakkal melegítő ellenfelek között üde színfoltot jelentett, ő, az olimpiai bajnok, a mennyországot megjárt magyar lány, aki persze négy esztendeje szintén izgatottan állt a rajtkőre (édesanyja elmondása szerint kék volt a szája a várva várt finálé előtt…).
Nagyot változott a világ, egy viszont állandó kell hogy legyen: Kovács Ágnesről (és természetesen az összes ötkarikás hősünkről), történjék bármi, csak az elismerés hangján szólhatunk. Így kellett volna lennie ennek eddig is, ám a rohanós, sikerorientált élet sok helyütt csak a máról és a holnapról szól, elfelejtődik a múlt, a dicső, felejthetetlen perceket idéző múlt. Elfelejtődött a sydneyi mámor, az azt követő fukuokai diadal, a vb-címvédés (a hét Európa-bajnoki elsőségről nem is beszélve), mást sem lehetett hallani, mint hogy Ági Amerikában elfelejtett úszni, hogy mennyivel rosszabb az ideje, hogy miért nem itthon készül a nagy versenyekre. A „ledönti a saját maga által felállított szobrot” hangzatú, a búcsút javalló vélemények láttak néhol napvilágot, ami nyilvánvalóan felettébb rosszul érintette. Ráadásul rejtélyes betegség is kínozta (az orvosok még Lyme-kórral is riogatták), azaz inkább elkélt volna számára a biztatás, mint az őt leíró passzusok.
A legszebb az egészben, hogy talpra tudott állni. A csak éremben gondolkozó sportbarátok (nincsenek kevesen…) szemét persze elkerülhette mindez, hiszen egy ötödik és egy negyedik helyezés nem nevezhető látványosnak, ám talán nem túlzás az állítás: szereplése az olimpia csodálatos pillanatait hivatott erősíteni. A mell mellett vegyest is úszott, a fogadalmát teljesítette, megdöntötte Egerszegi Krisztina 200-on 1993-ban felállított országos csúcsát, miután olyan boldogan kászálódott ki a medencéből, mint tette ezt a távoli Ausztráliában anno. „Ez a negyedik hely felér az olimpia bajnoki aranyéremmel” – magyarázta. Nem siratta a harmadik helyet, a bronzérmet, hogy éppen lecsúszott a dobogóról, ünnepelte magában a csúcsot, amely – mint mondta – visszaadta a hitét. Nem csak az övét…