Minden nap hoz valami örömöt

K a j a k - k e n u Esélyes volt egyéniben és Kovács Katalinnal párban egyaránt, s két aranyéremmel tért haza Athénből. Végül is magától értetődő mese Janics Natasáé – a tényeket nézve mindenképpen. És Janics Natasa olvasatában is, még akkor is, ha valaki, hát ő igazán tudja, hogy az élet már csak olyan, hogy a lényegen kívül tengernyi apróságnak is passzolnia kell ahhoz, hogy révbe érjen az ember.

Milyen hely Bácskapalánka? Azon kívül, hogy ott a Duna, ahol kajakozni kezdett.
– Szép, sőt nagyon szép. A szülőhelyem, legyen elég ennyi. Hatvanezer lakos, a nyugalom, a béke az úr, mindenhová eljutsz. Mindenki ismer mindenkit, legalább látásból, tényleg ott a Duna, ahol edzettünk, a tó, ahol a versenyek voltak – minden a helyén van.
– Sokat beszélt otthon magyarul?
– Egy szót sem. Akkor kezdtem tanulni a nyelvet, amikor kilencvenkilencben átjöttem Magyarországra. A számokkal kezdtem – ez volt a legfontosabb az edzéseknél –, aztán szépen lassan egyre több és több ragadt rám. Én pedig állandóan beszéltem, mert egy nyelvet csak úgy lehet megtanulni, ha folyamatosan használja az ember. Manapság is szinte állandóan jár a szám, talán megszoktam, de inkább ilyen vagyok.
– Tizenhét évesen jött át Magyarországra, amivel életformát is váltott. Megviselte?
– Nem igazán. Valahogy magától értetődő volt a költözés, és nem csak azért, mert apu nagyon támogatta. Tudtam, ha valahol, hát itt kijön belőlem a legtöbb, ha pedig Magyarországon első vagyok, akkor a világgal szemben is esélyem van.
– Az olimpia előtt lenyűgöző volt a magabiztossága, azt mondta, nem teher, hogy favorit, hanem öröm, mert azt jelenti, bíznak abban, hogy nyer. Ehhez képest a célban láthatóan megkönnyebbült.
– Fura dolog az önbizalom. A versenyek előtt olyan emberek öntöttek belém erőt, akiknek hitele van nálam, ezért vakon hittem nekik. Ugyanakkor csak akkor lett teljesen az enyém, amit mondtak, amikor tényleg nyertem. Így aztán most már nem csupán hiszek magamban, hanem magabiztos is vagyok. A kettő nem ugyanaz.
– Ráadásul vállalja önmagát, a döntők után minden mozdulatán látszott, mit érez, ahogy mifelénk mondják, kívül volt a ház az ablakon.
– Anyu is ilyen. Érzelmi alapon működünk mind a ketten.
– Az édesapja kényeztette?
– A maga módján igen – Isten nyugosztalja. Egyetlen lánya voltam, ez sok mindent meghatározott, de neki inkább az akaratomat, az elszántságomat köszönhetem. Megtett mindent, hogy jó versenyző legyek, pedig nagyon nem akarta, hogy kajakozni menjek. Nem tiltott tőle, de mindig elmondta, hogy nagyon kemény sport, rettentő sok munka kell a sikerhez.
– Nem áltatta.
– Miért tette volna? Meg aztán igaza van, nem adnak semmit se ingyen a vízen. Ha viszont nyersz, leírhatatlan érzés. Mint most is. El sem hiszi, milyen szép az élet. Persze, nem csak most. Úgy tartom, hogy élvezni kell az életet, ma a mát, holnap a holnapot, minden nap hoz valami örömöt, a rosszból pedig csak tanulhat az ember, ha figyel.
– Az édesapja klasszis kajakos volt, tízezren háromszor is a világ legjobbja. Az édesanyja is sportolt?
– Ő is kajakozott, négyesben bajnok is volt.
– Gondolom, valamelyik versenyen ismerkedtek meg.
– Szó sincs róla. Anyu hivatásos szakács, apu pedig oda volt befizetve ebédre, ahol ő főzött. És rengeteget tudott enni. Sokáig gyanakodtak rá, hogy biztosan hazaviszi az ételt, akkora adagokat rakott a tálcájára. Az esküvőjük előtt apu azt mondogatta, hogy anyu a világ legbátrabb menyaszszonya, hiszen azt vállalja, hogy őt jóllakassa.
– Árulja el, az egyes megnyerése után biztos volt abban, hogy nyernek párosban Kovács Katival?
– Egy pillanatig volt bennem csak kétely, eszembe jutott, nehogy a német nagyasszony, Birgit Fischer megint beleköpjön a levesbe, mint ahogy a négyesnél tette. De ez csak átfutott rajtam, szerencsére volt éppen elég dolgom, nem értem rá agyalni. Meg aztán értelme sem lett volna aggódni, annyira jók voltunk.
– Okkal követ ünnepség ünnepséget ezekben a napokban.
– Jó ez, nagyon jó. Biztosan erőt ad majd, ha újra nekilátok az edzéseknek. Nem tudom, mikor lesz, de kicsit már hiányzik a mozgás.
– Elkezdhetné Bácskapalánkán, ha hazamegy.
– Vasárnap megyek, de nem lesz rá idő. Anyuék száz főre lefoglalták a Duna-parti halászcsárdát.