Finoman fogalmazva is feszültséget okozott a Tóth családban augusztus 22-én az olimpiai női vízilabdatorna egyik negyeddöntője, amelyet a magyar válogatott az örök rivális Olaszországgal játszotta. A családfő, Tóth Gyula – aki 1990-től majdnem 11 évig volt a női válogatott szövetségi kapitánya – a magyar csapatnak szurkolt, felesége viszont a rivális olasz együttesnek, amelyben leányuk, Noémi is játszott. A két unoka, Emmanuel és Gabriel pedig nem értette, hogy a nagymama és a nagypapa miért veszekszik, amikor az anyukájuk játszik a tévében.
– Természetesen büszke vagyok Noémire, akinek szülés után, két gyerek mellett is sikerült az egyik legerősebb válogatottba bekerülnie és olimpiát nyernie – kezdi Tóth Gyula. – Ugyanakkor óriási szívfájdalmam, hogy nem magyar színekben lett olimpiai bajnok. Mert én nem tudok ésszel szurkolni. Például fociban akkor is a Fradiért szorítanék, ha kiesne az első osztályból. És akkor is a magyar válogatottnak szurkolok, ha a lányom az olaszban játszik. Sajnálom, hogy Noémi szülés után itthon már nem kapott lehetőséget a válogatottban. Az olaszok olimpiai sikere jelzi, hogy talán abba a magyar válogatottba is beférhetett volna, amely végül hatodik lett Athénban.
Pedig a Tóth család esete a pólóval úgy kezdődött, mint egy csodálatos mese: Tóth Gyula irányításával a válogatott 1991-ben úgy lett Európa-bajnok, hogy mindkét lánya, Gabriella és Noémi is játszott. Azután Magyarország 1994-ben, a római világbajnokságon hatalmas meglepetésre legyőzte az esélyes hazai csapatot, utána pedig a fináléban megverte Hollandiát is.
– A világbajnoki győzelem után nem is gondolhattam arra, hogy tíz év múlva a lányom olasz színekben lesz olimpiai bajnok – folytatja a volt szövetségi kapitány. – Egyrészt, mert a női vízilabda még csak várólistás volt az olimpiára, másrészt pedig arról álmodoztam, hogy lányaim magyar válogatottként szerepelnek majd egyszer együtt a nyári játékokon. A sors azonban úgy hozta, hogy mindketten Olaszországba mentek férjhez, Gabriella Palermóban, Noémi pedig Nápoly mellett lakik. Így aztán az öt unokám közül három külföldön él. Éppen ezért csodálatos élmény volt, hogy nyáron Noémi két fia több mint két hónapot töltött nálunk. A srácokkal szembeni szigorúságomat bizonyítja, hogy előfordult: este fél tizenegykor rájuk parancsoltam, fejezzük be a focit, menjünk már aludni.
Visszatekintve az utóbbi négy évre, Tóth Noéminek mindenképpen fordulatos és sikeres volt. Az olimpiai bajnok szerint sok minden másképpen alakult volna, ha 2000 tavaszán, az olimpiai kvalifikációs tornán nem kap ki a magyar csapat egyetlen góllal az Egyesült Államoktól, mert emiatt nem jutott ki a sydneyi olimpiára. Apja ezután mondott le a kapitányságról, és szakított a női vízilabdával, azóta a szentesi ifjúsági és serdülőcsapat edzője. Az Olaszországban vízilabdázó Noémi férjhez ment, 2001-ben ikrei születtek, emiatt csak nézője volt a budapesti Európa-bajnokságnak. A következő évben ugyan visszatért a medencébe, újra játszott, de a várt hívás nem érkezett meg apja utódjától, Faragó Tamás szövetségi kapitánytól.
– Úgy gondolom, ma már felesleges arról beszélni, mi lett volna, ha… – mondja a huszonnyolc éves fiatalasszony. – Nem én találtam ki, hogy a legtöbb sportágban az a gyakorlat, a kapitányok hívják meg a játékosokat a válogatottba, és nem fordítva. Otthon nem számítottak rám, ezért jólesett, hogy nem csupán meghívtak, de be is fogadtak az olasz válogatottba. Számomra nagyszerű volt, hogy a világbajnoki és Európa-bajnoki elsőség után az olimpián is aranyérmes lettem. Nem hibáztatok senkit, amiért nem úgy történt, ahogy reméltem. Az viszont furcsa lenne, ha én lennék a hibás azért, hogy olasz válogatottként lettem olimpiai bajnok.
Tóth Noémi még nem döntötte el véglegesen, de valószínűleg lemond a válogatottságról azért, hogy többet lehessen két fiával. Mert ugyan Olaszországban anyagilag jobban megbecsülik a vízilabdázókat (is), de ott még az olimpiai bajnoknak is dolgoznia kell.
– Délelőtt bevásárolok, főzök, takarítok. Ebéd után rohanok edzésre, utána pedig úszó- és vízilabdaórákat adok a férjemmel. Már hozzászoktam az olasz életmódhoz, jól érzem magam délen. Csak a családom hiányzik. Az viszont nagyon.
Felejtés. Faragó Tamás szövetségi kapitány a budapesti Európa-bajnokság megnyerése után, 2001-ben így nyilatkozott a Nemzeti Sportban: „Amikor Tóth Noémi bejelentette, hogy gyereket vár, gratuláltam neki, azóta nem beszéltünk, megszakadt a kapcsolat. Örülök, hogy újra vízilabdázik, jó lenne, ha tudnám, mik az elképzelései. Részemről nincs akadálya az együttműködésnek, ha tudom, mire képes, s ha engem is értesít a visszatéréséről. Mindenesetre tőle és a Tóth családtól elmaradt valami a nyáron: elfelejtettek gratulálni a sikerekhez.”
