Otthon is bajnok a franciák Királya

V í v á s Tavaly az athéni olimpián a magyar versenyzők hivatalosan nyolc arany-, hat ezüst- és három bronzérmet szereztek, ám ezt a listát további egy-egy arannyal és bronzzal bővíthetjük, mégpedig anélkül, hogy a doppingvétség miatt elkobzottakat is számba vennénk. (Harmadik helyet amúgy nem is buktunk el.) Mert a vízilabdázó Tóth Noémi arany-, a vívó Király Hajnalka bronzérmes lett – igaz, a meglevő magyar állampolgárságuk ellenére előbbi olasz, utóbbi pedig francia színekben.

A négyszeres világbajnok Király Hajnalka 2002-ben még a magyar válogatott tagjaként lett csapatban vb- és Eb-aranyérmes, 2003. január 16. óta azonban már francia állampolgár. A váltás persze nem volt teljesen váratlan, hiszen 2000 óta Rennes-ben él, s férje az a Patrick Picot, aki az 1980-as moszkvai olimpián győztes francia párbajtőrcsapat tagja volt.
– Az év végi ünnepekre most is hazalátogatott Veszprémbe?
– A karácsonyt Rennes-ben töltöttük, de 28-án hazajöttem. Velem jött Patrick is, és január 4-én utaztunk vissza. Jó volt otthon lenni a szülővárosomban, a szeretteimmel. S bizony az is nagyon megérintett, hogy bár Athénban a franciáknak nyertem bronzérmet, az eredményem elismeréseként megkaptam Veszprém emlékplakettjét.
– Időnként van honvágya?
– Eleinte sokkal gyakrabban volt. Az olimpia után, szeptemberben anyukámék eljöttek hozzánk, és az nagyon klassz két hét volt. Még 33 évesen is úgy tartom, tökéletesen megállja a helyét az a mondás, miszerint anya csak egy van… Négy és fél éve élek Rennes-ben, teljes mértékben itthon érzem magam, ám sokszor mégis hiányoznak a szüleim, a nővéremék és Magyarország is. De még egyszer mondom, jól érzem magam itt, Patrickkal remekül megvagyunk, és azzal foglalkozom, amit szeretek. Van munkahelyem, és a vívással sincs gond. Igazán büszke vagyok rá, hogy decemberben én nyertem meg az országos bajnokságot. Ez az első francia bajnoki címem, s most indultam először az itteni ob-n.
– A férjét mikor ismerte meg?
– Még 1999-ben, a Rio de Janeiró-i Világkupa-versenyen. 2000. július 13-án költöztem ki Franciaországba, az esküvőnk pedig napra pontosan két évre rá, tehát 2002. július 13-án volt. Mielőtt megkérdezné, nem vagyok babonás!
– A szakma nyilván mindennapos téma otthon, vagy nem?
– De igen. Bár Patrick nem kifejezetten edző, hanem a francia férfi párbajtőrcsapat kapitánya, de a felkészülésemet – Christian Joseph mellett, aki a vívómesterem – alapjában véve ő irányítja. Persze azt soha sem felejtem el, hogy a négy vb-aranyamat még a Honvéd-LNX versenyzőjeként nyertem.
– Éppen egy éve, a budapesti Világkupán beszélgettünk, s akkor még nagyon rezgett a léc, hogy egyáltalán kijut-e az olimpiára. Most viszont olimpiai bronzérmessel beszélgetek. Elégedett bronzéremmel?
– Mindenképpen. Azok után, hogy a magyar válogatottban 1996-ban csak tartalék voltam, 2000-ben pedig otthon ültem a televízió előtt, először is az volt a legfontosabb, hogy egyáltalán elindulhassak az olimpián. S mivel a 2003-as havannai vb-n még a nyolc közé sem jutottunk be, a kvalifikációs rangsorban olyannyira hátracsúsztunk, hogy majdnem minden esélyünk elszállt. Az utolsó Világkupa-versenyre úgy utaztunk ki, hogy ha nem nyerjük meg, semmi esélyünk. Megnyertük. Az olimpián aztán persze a harmadik helynél is végezhettünk volna előrébb, hiszen a németek elleni elődöntőben úgy kaptunk ki egyetlen tussal, hogy hét másodperccel a vége előtt mi vezettünk kettővel.
– Szerencsére nem ön szúrta el a végét…
– Nem, de ez csapatverseny volt, itt együtt sírunk, együtt nevetünk, egy ilyen mérkőzést nem szabad külön kis asszókra lebontani. És szerintem nincs is olyan vívó, aki a végén nem kapott még ki kéttusos vezetésnél. Ilyen az élet, ez a sport. Utána szerencsére összekaptuk magunkat, és a bronzot megszereztük!
– Miközben a magyar csapat nagy esélyesként sorrendben a harmadik olimpián sem szerzett érmet, s most ötödik lett…
– Ezzel együtt a magyar csapat a legerősebb, de az olimpiákkal tényleg nincs szerencséje.
– Akkor a váltást már csak ezért sem bánta meg.
– Ma már nyugodtan elmondhatjuk, száz százalék, hogy magyarként nem jutottam volna ki az athéni olimpiára. Amikor Sydneyről lecsúsztam, annyira elkeseredtem, hogy abba akartam hagyni a vívást. Patrick adott erőt a folytatáshoz.
– A francia vívóknak Athénban nagyon kijött a lépés. Nyertek három aranyat, egy ezüstöt és két bronzot. Mindennek mi a hozadéka?
– Ez az olimpia hihetetlenül jó reklámja lett nálunk a sportágnak. A vívók száma legalább negyven százalékkal emelkedett, de nemcsak a kezdő kicsiké, sokan 20–50 éves kor között is kedvet kapnak a sportághoz. Csak úgy, hobbiból.
– Az olimpiai bronzérme meny-nyit ért?
– Tizenháromezer eurót kaptam. Érdekes, hogy Franciaországban sokkal nagyobb mértékű a sport állami támogatása, mint Magyarországon, az olimpiai érmeseket mégis kevésbé jutalmazzák. De ezt nehogy panaszkodásnak vegye!
– Nem veszem annak, már csak azért sem, mert említette, hogy a vívás mellett még dolgozik is. Egészen pontosan mivel foglalkozik?
– A Honvédelmi Minisztérium civil alkalmazottja vagyok, kommunikációs menedzserként dolgozom olyan munkakörben, amit az országban tíz élsportolónak hoztak létre. Többek között az Athénban olimpiai bajnok párbajtőröző Jérome Jeannet-val, valamint két ezüstérmessel, a cselgáncsozó Fréderique Jossinet-vel és az ökölvívó Jérome Thomasszal kerültem be ebbe a szűk körbe. Megvan az a kiváltságunk, hogy az edzőtáborokba, versenyekre bennünket mindig elengednek.
– Ezek szerint a hét végén a budapesti Világkupán is láthatjuk?
– Alig várom, hogy csütörtök legyen, akkor utazom!