A perlekedő és haragtartó

Tíz éve már, hogy eltávozott ő is, a magyar sport kivételes egyénisége. A tavaszi rügyfakadás vitte el Bárány Istvánt 1995-ben, olimpiai ezüstérmes úszónkat, Európa-bajnokunkat, a véleményének mindig hangot adó embert, aki még utolsó találkozásunkkor is megrótt: ne írjuk róla, hogy a „volt nagy úszóbajnok”. „A volt arra illik – mondta –, aki már meghalt.” Ehhez ragaszkodott. De ő még készül egyre és másra. Utolsó közös munkánk az volt, hogy a barcelonai olimpia idején régi olimpiák képeiből válogattunk. A könyveket ő adta kölcsön, de nyomatékosan közölte, hogy vissza is várja. Sőt, írásba foglalta – amit kézjegyemmel kellett ellátnom –, hogy néhány napig megőrzésre átadja őket. A jogász szól ki belőle a barátnak.
Sokat megfordultam nála, Attila utcai lakásukban. Ilyenkor aztán mindig büszke volt második felesége kávéjára, akit – mint emlegette – nem volt könnyű elcsábítania a Hajós Alfréd-uszodában. Egyszer azt mondta nekem, hogy Egerben, ahonnan elindult, mindenkinek meg kellett tanulnia úszni. És nem volt kivétel. Ez sok mindenre magyarázat. 1919–20-ban már az édesapja volt az uszoda igazgatója és Loykó Béla matematika-fizika szakos tanár az úszószakosztály vezetője. Ez végleg eldöntötte a sorsát. Az első alkalommal úgy lenyomták a víz alá, hogy majdnem megfulladt. 1914-ben, hétéves korában, kertes házuk udvarán akkorát hasalt, mert át akarta ugrani a kötéllel jelzett magasságot, hogy ölben vitték be a házba. Ekkor sérült meg a homloka, és megmaradt egy életre. A virtus azonban a vidéki gyerekek életében elmaradhatatlan erőfitogtatás volt!
Bárány Istvánt legendás akaratereje vitte előre. Hogy ne ő legyen a legkiválóbb az úszásban – ez elképzelhetetlen volt. Az úszás izgatta, éltette egész életében. Ezért perlekedett, veszekedett mindig, tartott haragot, telefonált, levelezett. Dr. Bárány István briliáns agyú, utánozhatatlan egyéniség volt. Idős korában nehezen kezelhetővé vált, de ugyanakkor mindig készséges maradt, igaz, az első mondata általában így hangzott: „mit fizettek?”
Nem felejthetem, egy alkalommal megjegyezte: „Vívás, vívás – és lekicsinylő ábrázatot vágott –, tulajdonképpen fogpiszkálás….” S amikor sokszoros vívóbajnokunk, Elek Ilona elolvasta e sorokat a sportújságban, azonnal felhívta, és beolvasott neki: hogy jön ő ahhoz, hogy a legtöbb magyar aranyérmet szerzett sportágról így nyilatkozzon. Olyannyira összevesztek, hogy a végén Bárány István lecsapta a telefonkagylót, ami azonnal darabokra törött. Ilyen szenvedéllyel élt és járt-kelt a világban élete végéig.
Mindig így búcsúzott el tőlem: „Elmész? Kár. Mikor jössz újra?”
Mennék én, Pista bátyám, ha szólnál.