Bottal ütjük a pengés akadémisták nyomát

Hiába fordítanak akár évi 1 milliárd forintot is a hazai futballakadémiák fiataljaik képzésére, az eredmény nem látszik, sőt. Első hallásra sokkoló, de a magyar a világ legdrágább rendszere.

A világ legdrágábbja a magyar labdarúgás akadémiai rendszere. Mellbevágó megállapítás, a hitelesítő pecsétet Muszbek Mihály nyomja rá, aki eme súlyos mondattal indította a hetet az egyik kereskedelmi televízió műsorában. Kérdésünk nyomán azonnal érkezik is a válasz arra, pontosan mit takar ez a bizonyos drágaság. A sportközgazdász által elvégzett számítások azt mutatják, hogy a gombamód szaporodó futballakadémiák évente átlagosan fél–egymillió forintot költenek egy-egy ifjú tehetség nevelésére. A hat nagyobb, bentlakásos intézményben mintegy 1200 gyerek pallérozódik, akikre az anyaklubok becslések szerint 600 millió és 1,2 milliárd forint között fordítanak egy naptári évben. Muszbek biztos benne, hogy ekkora összegből már eredményekre is kell, hogy fusson, ráadásul az Orbán-kormánynak köszönhetően a társaságiadó-kedvezmény egy részét – több tízmilliárd forintot –  is már utánpótlásra lehet fordítani. Ennek ellenére az elmúlt években az utánpótlás-korosztályoknak megrendezett negyven világeseményből mindössze ötre tudtak kijutni válogatottaink.

A közgazdász kritikája elgondolkodtató. Németh Krisztiánék világbajnoki bronzérmes csapatán kívül ugyanis nem rémlik egyetlen olyan brigád sem, mely kiemelkedőt tudott volna alkotni bármelyik selejtezősorozatban az elmúlt években. Ha mindehhez azt is hozzávesszük, hogy az utóbbi két esztendőben nemhogy nőtt, de csökkent az akadémiákról a felnőtt csapatig eljutó fiatalok száma, még elszomorítóbb a helyzet. A magyar klubok korosztályos gárdáiból csupán minden ötvenedik saját nevelésű játékos mutatkozhat be az NB I-ben. Üdítő kivételt talán a Haladás és a Budapesti Honvéd akadémiája jelent. Mindezeket figyelembe véve talán nem is meglepő, hogy a magyar 19 éven aluli válogatott a hazai rendezésű előselejtező-csoportban Bulgária és Ausztria mögött a harmadik helyet csípte el a minap. Egyedül Andorra kullogott mögöttünk.

Az akadémiai rendszernek három jól elkülöníthető típusa honosodott meg. Az elsőnél 14 éves korban elszakítják a gyerekeket otthonuktól és beköltöztetik az intézmény falai közé. Napközben itt tanulnak, az órák után pedig következik az edzés. A tökéletes körülmények biztosítása hatalmas összegeket emészt fel. Ez az akadémiai rendszer gyökerezett meg Magyarországon is. Az angol modell ettől egészen eltérő. A brit fiatalokat klubjaik hazulról „bázisszülőkhöz” költöztetik, akik az egyesület központjához közel laknak, és gondoskodnak a gyerekek napi ellátásáról. Az ifjú focisták köziskolákba járnak, délután pedig az akadémián edzenek. A francia rendszer nagyban különbözik az előbbi példáktól, itt regionális alapon válogatott központokat hoztak létre, ahová gyakorlatilag kölcsönveszik a kluboktól a nebulókat. Nemcsak az iskolai képzés folyik helyben, de a versenyeztetést is így oldják meg: a szűkebb régióban található akadémiák egymással meccselnek. A megfelelő életkort elérve végül a fiatalok visszakerülnek klubjaikhoz, és innentől egyenes út vezethet a felnőttcsapathoz.

„Sajnos az elmúlt évek tapasztalatai alapján ki lehet jelenteni, hogy a hosszú idő alatt kinevelt akadémisták nem tudták komolyan növelni sem saját értéküket – és ennek eredményeképp eladásukkal bevételt generálni klubjuknak –, sem egyesületük megbecsültségét. Ha ugyanis ma 100–300 millió forintért egy csapat el tudja adni akadémistáját, az nem fedezi azon fiatalok nevelési költségeit, akik még ennyiért sem kelnek el, és időközben elhullanak a versenyben.”

Nem a fizikum számít az akadémián

Jelenleg már sehol nem az az elsődleges, hogy valakinek hibátlan technikai képzettsége, tökéletes fizikai adottságai legyenek. Ezek a képességek – így Muszbek – már minimumként, egyfajta belépőként kell, hogy létezzenek, ha valaki profi szinten kívánja folytatni a futballt. A klubok posztokra képzik a gyerekeket, és úgy építik fel őket, mint egy autót a gyárban. „Egy megbízható csapatot tizenegy, a maga posztján tökéletesen működő »alkatrészből« kell összerakni, ami úgy tűnik, hazánkban egyelőre nem megy.”

A szakember elkeserítőnek tartja, hogy Magyarországon ma nem akad szinte egyetlen olyan utánpótláskorú játékos sem, aki meccshelyzetben magasabb szinten lenne képes teljesíteni, mint edzésen. A játékosügynököknek nem azt kellene figyelniük, hogy melyik gyerek bánik legügyesebben a labdával, hanem azt, melyik a győztes alkat. Gattusókra, Messikre, Ronaldókra van szükség, akik a tehetség mellett kizárólag a győzelemben, a sikerben gondolkodnak, és el is hiszik, hogy a végén ők nyerik a mérkőzést. Muszbek ezzel kapcsolatban leszögezi: a jó eredmény alapját elsősorban ez a fajta mentális felkészültség teremti meg, nem a labdaügyesség.

Figyelembe véve az előbbi megállapítást, felmerül a kérdés: ha agyban dől el a meccs elsősorban, akkor nem az edzőképzésben kellene keresni a hiba okát? Amíg ugyanis a klubok és a válogatott felnőtt keretének jó esetben pszichoterapeuták magyarázzák, hogyan nem szabad összezuhanni a bekapott gólt követően, addig a fiataloknál ezt a munkát is az edzők végzik el. Muszbek Mihály is az edzők megfelelő felkészítésében sejti a megoldást, de emellett persze tucatnyi egyéb feltételnek is meg kellene felelni, ha be akarnánk kerülni mondjuk a világ legjobb húsz csapata közé.

A sportmenedzser–közgazdászt arról is kifaggattuk, kit tart mentálisan felkészültnek a magyar válogatott jelenlegi keretéből. A kezdőcsapatban sűrűn megforduló labdarúgók közül két nevet, Gera Zoltánét és Bogdán Ádámét emelte ki. Kérdésünkre hozzátette: Juhász Roland, Dzsudzsák Balázs vagy éppen Szalai Ádám nem sorolható ebbe a körbe.

Jöhet a diktatúra

Muszbek az autoriter módszerektől sem riadna vissza annak érdekében, hogy a fiatalok több lehetőséghez jussanak anyaegyesületeik felnőtt csapatában. „Egy kis diktatúra olykor jó irányba terelheti, felgyorsíthatja a folyamatokat. Nem kellene fiatalokkal elárasztani a kezdőcsapatokat, de mi történne, ha az MLSZ feltételül szabná, hogy minden mérkőzésen kötelező egy saját nevelésű fiatalnak 30 percnyi játéklehetőséget biztosítani? Most mondja meg, annyival tehetségtelenebbek ezek a gyerekek a tucatlégiósoknál? Ki kellene próbálni, hogy működne-e a rendszer. Ha nem, lehet mással próbálkozni.”

Való igaz, az utóbbi években némiképp megmerevedett a piac, elvétve van mozgás az utánpótláscsapatok és a felnőttkeret között. Muszbek szerint egy dolog biztos: ha ma ötvenezer gyerekből nem kezd el futballozni ötezer valamilyen szinten, akkor semmi esély nincs rá, hogy néhány év múlva az akadémiák, később pedig a klubok meríteni tudjanak a saját nevelésű fiatalok közül.