KEB őszinte választ adott

Aki folyamatosan sorozza, majd többször padlóra is küldi ellenfelét, az sokkal kevésbé érzi az ütések súlyát, mint kiterített áldozata.

A mindenkori edzők egyik sportágtól független, vitatható alaptézise úgy szól: ne elemezd túl az ellenfeledet, mert végül rájössz, hogy nem tudod legyőzni. Ahhoz, hogy bennünk ez a görcs a norvég kézilabdás lányokkal szemben kialakuljon, sajnos elegendő felidéznünk a közelmúlt eredményeit.

Európa-bajnoki elődöntőben kétszer találkoztunk, és 1998-ban 28-14-re, 2004-ben 44-29-re intéztek el bennünket az északiak. Aztán két éve, a lillehammeri kontinensviadal csoportkörében 34-13-ra, a 2009-es, dániai világkupán 33-13-ra, a 2008-as Eb-n 34-20-ra. Mindehhez képest a 2009-es kínai vb 25-19-e már-már bravúr, bár ha hozzávesszük, hogy a 41. percben még 17-15-re vezettünk, a végjátékban ismét humánkatasztrófát kell sejtenünk.

Persze nyertünk is, sorsdöntő meccseket, nem is egyet. Az 1996-os atlantai olimpia bronzderbijét 20-18-ra, a 2000-es sydneyi elődöntőt felejthetetlen játékkal 28-23-ra, a 2005-ös szentpétervári vb csoportrangadóját megint 20-18-ra. Azóta viszont tétmérkőzésen semmi; a közös felkészülési „szaladgálások” szóra sem érdemesek. Karl Erik Böhn azonban állítja, nem fegyver nélkül indulunk a csatába, és természetesen örömest hiszünk neki.

– Az Eb előtt úgy fogalmazott, pályafutása legnagyobb kihívása előtt áll. E kihívás azóta tovább növekedett?
– Igen, most már annál is sokkal nagyobb, mint a rajt előtt volt. Már az is hihetetlen, ami eddig velünk történt, és még nincs itt a vége.

– Sőt, most jön a java, a norvégok elleni mérkőzés. Ön is így érzi? Honfitársai és élete párja, a klasszis beállós Heidi Löke ellen meccselni inkább extra motiváció vagy teher?
– Furcsa szituáció lesz, de semmiképpen sem teher. Ha probléma is, nem a csapaté, hanem az enyém, de már nekem sem az, meg fogjuk oldani. (Ezt péntek éjszaka már tudjuk, hogyan kell érteni: KEB és Löke szakítottak. Részletek ITT! - a szerk.) Az uralkodó érzés bennem a büszkeség, büszke vagyok a csapatra.

– Újvidéken egyszer azt is találta mondani, még a norvég válogatottra sem cserélné el. A románok feletti siker okozta hirtelen felindulás szülte ezt az véleményt?
– Nem, így is gondolom. Egy edző különben se ajánlja fel cserére a csapatát, a magyar válogatottat viszont semmiképpen se.

– Ha valóban nem adná a magyar válogatottat a norvégért, az azt jelenti, a mi csapatunkat jobbnak, esélyesebbnek tartja? Még tovább sarkítva: úgy készüljünk, hogy megnyerjük az elődöntőt?
– Készüljünk úgy, hogy megnyerhetjük. Természetesen inkább Norvégia az esélyes, de mi sem vagyunk esélytelenek.

– Miben nőhet a magyar válogatott a norvég fölé?
– Valószínűleg nem erőben vagy gyorsaságban. Kiváló, technikailag és taktikailag is nagyon képzett, ügyes játékosaink vannak, erre építhetünk.

– Ha azonban úgy alakulna a mérkőzés, hogy a második félidőre behozhatatlanná válna a különbség, megkezdené tartalékolni az erőket a vasárnapi bronzmeccsre?
– Ilyesmire nem készülök. Arra ellenben igen, hogy mindvégig, teljes erőbedobással, szép kézilabdát mutassunk be.

– Azért ha már most, előre felajánlanák a bronzérmet úgy, hogy játszani sem kell érte, elfogadná?
– Bevallom, el.

Őszinte válasz. Ám ettől még tényleg teljes lendülettel kell szombaton nekiugrani a norvégoknak. Hisz vereség és vereség között is van különbség; hát még vereség és győzelem között!