„Spanyolország a nagy favorit – már csak egyvalami hiányzik, győzni a Maracanában” – ezzel a címmel kezdődik a négy közül az egyik spanyol sportnapilap múltidéző-beharangozója, amely így folytatódik: „A mérkőzés szimbolikus jelentőségű, és akkora lehet a hatása, mint amekkora az 1953. november 25-én a Wembley-ben játszott Anglia–Magyarország (3–6) mérkőzésnek volt”.
Éjfélkor indul útjára a gyönyör, ekkor kezdődik a riói Maracanában a finálé, Spanyolország azt az egyetlen címet célozza meg, amely még hiányzik a gyűjteményéből az öt év alatt besepert két Eb- és egy vb-arany mellett. De magánál a trófeánál sokkal fontosabb lenne a győzelem Brazília felett, méghozzá annak otthonában, a Maracanában. Ezzel a megannyi trófea mellett egy szimbólum is Spanyolországé lenne.
A halhatatlansághoz nem elég serlegeket nyerni, ahhoz egy olyan transzcendentális diadalra is szükség van, amilyen eddig csak egyetlenegy volt a futballtörténelemben: a magyar válogatott 6–3-as győzelme a sportág alapítói – és odahaza addig veretlen ősatyjai – felett annak ősi fészkében, hatvan évvel ezelőtt (majd utána egy 7–1 a Népstadionban ). Az a 6–3 – legalábbis az AS szerkesztője szerint – nagyobb jelentőségű volt, mint az eddigi összes világbajnoki döntő együttvéve. Az a hatvan évvel ezelőtti 6–3 a XX. század mérkőzéseként vonult be a történelembe, a ma éjszakai a XXI. századé lehet.
A párhuzam nem is lehetne tökéletesebb: ami Anglia volt akkor, az most Brazília, Magyarország szerepét Spanyolország játsza(ná), a Wembley pedig átment egy metamorfózison, és most Maracana a neve. Anglia feltalálta a futballt, Brazília pedig kicsinosította, kisuvickolta.
És a spanyolok pontosan tudják: Az évszázad mérkőzését csak idegenben lehet lejátszani Már csak egy apróság hiányzik: meg is kéne nyerni.
Hatvan éve Puskáséknak sikerült.
Vajon Iniestáéknak is sikerülni fog?!
