Először 1956-ban szavaztak az újságírók a France Football felkérésére, szerintük ki Európa legjobb labdarúgója, ki kapja a szaklap díját, az Aranylabdát. Sajnos későn ébredtek a francia kollégák. Igazán kiírhatták volna a voksolást mondjuk már 1952-ben; megkockáztatjuk, akkor nem Albert Flórián lenne az egyedüli magyar nyertes. Persze a magyar labdarúgók másfél évtizeden át így is fontos résztvevői voltak a nagy játéknak.
A forradalom évében már leszállóban volt az Aranycsapat – az elkényelmesedő Puskást egyre nyíltabban bírálták –, mai mércénk alapján mégis erősen kezdett a magyar labdarúgás a szavazáson, a Honvéd világklasszis triójából Puskás Ferenc lett a 4., Bozsik József a 6., Kocsis Sándor pedig a 8. A következő évben Puskás eltiltása miatt nem szerepelhetett a jelöltek között, ennek dacára négy magyar játékos is kapott voksot: itthonról Bozsik (9.) és Grosics Gyula (12.), külföldről Kubala László (5.) és Kocsis (20.), előbbi a Barcelona, utóbbi átmenetileg a Young Fellows Zürich futballistájaként.
1958 magyar szempontból nehezen megmagyarázható sötét folt. Noha a világbajnokságon a válogatottunk nem jutott tovább a csoportból, Bozsik, a fiatalabbak közül pedig Sándor Csikar és Tichy Lajos nyilván így is a legjobbak közé tartozott, a magyar játékosok mégsem kaptak egyetlen voksot sem. Hasonlóra egészen 1970-ig nem volt példa. Ki tudja, 1957-ben még a forradalom melletti nyugati szimpátia nyomott erősebben a latban, egy évvel később viszont már a keleti büntetés? Nem alaptalan feltételezés, különösen annak ismeretében, hogy Puskás 1960-ban azért szorult a második helyre, Luis Suarez mögé, mert több kommunista országbeli újságíró – így a magyar Lukács László – hátrasorolta.
Azt, hogy 1967-ben Albert Flórián nyerte el a díjat, mindenki fújja, az már kevésbé ismert, hogy a „Császár” 1962–1968 között minden évben, tehát hétszer is jelölt volt, 1966-ban például 5. lett. E tekintetben alig marad el mögötte Bene Ferenc, aki hatszor (1964, 1965, 1966, 1968, 1969, 1971) szerepelt a listán, legjobb helyezése az 1966. évi 6. hely.
1970-ben nem csak róla feledkeztek meg az újságírók, hanem valamennyi magyar futballistáról. A mieink ugyan 1971-ben és 1972-ben újra kaptak voksot, de menthetetlenül megkezdődött a hanyatlás korszaka. Nyilasi Tibor dacolt a leminősítés ellen, ötször is szavaztak rá – legelőkelőbb helyezése a 7. volt 1977-ből –, utoljára 1985-ben.
Ugyanabban az évben, amikor Détári Lajosra először és egyben utoljára. Érdekes adalék az „utolsó magyar világsztár” portréjához, hogy csupán egyszer vették lajstromba, s akkor is csupán 2 voksot kapott. 1985 óta már az esélytelenek nyugalmával követjük az eseményeket. S ha amiatt még hajlamosak vagyunk bosszankodni, hogy 1986 óta egyetlen világversenyre sem jutottunk ki, azt végképp nem állíthatjuk, hogy az Aranylabda-szavazáson negligálnak minket.
