Más kérdés, hogy ez később visszaütött, az erőtartalékok jóval az aktuális világverseny vége előtt kimerültek. Mégis felemelő érzés volt látni – mivel sajtófőnöki minőségemben éveken át a csapattal laktam, ezt nap mint nap tapasztaltam –, hogy a reggelihez még minden porcikájukat fájdalmasan tapogató öregurak vánszorogtak le, akiknek olykor a zokni felhúzása is komoly megpróbáltatást jelentett, estére viszont erejük teljében lévő gladiátorok vetették magukat a küzdelembe. Akiket előbb-utóbb azért felőrölt a mindennapos kézitusa; a 2010-es Eb-n már a csoportból sem jutottak tovább – a franciák bezzeg aranyérmesként zártak –, 2008-ban és 2012-ben pedig éppen Izland ellen buktak el a középdöntőben, előbb 36–28-as, utóbb 27–21-es vereséggel.
Mindebből azonban már csak azért se vonjunk le végzetes következtetést, mert a dániai, aalborgi nyitányon ezúttal hiányoztak sorainkból a gladiátorok. Úgyhogy idézzük inkább a 2012-es londoni olimpiát, amikor a spanyoloktól elszenvedett, a mostaninál is keservesebb, 33–22-es vereségre két nappal együttesünk sorsdöntő, továbbjutást érő csatát nyert 26–23-ra Szerbia ellen, majd a negyeddöntőben még Izlandot is legyűrte.
Azaz semmi sem lehetetlen. Illetve 34 kapott góllal, átlövések nélkül Eb-rangadót nyerni igen, de ez remélhetőleg nem a jövőre, hanem a múltra nézve érvényes bizonyosság.
