Ilyés Ferenc csapatkapitány találóan jegyezte meg, hogy „tizenöt perc után érkeztünk meg az Eb-re”, Mocsai Lajos szövetségi kapitány valamivel hivatalosabb hangnemben majdnem ugyanezt állította: „ami az első félidő első és utolsó tíz percében történt, a világbajnok ellen nem megengedhető”. Hozzátehetjük, ha fiaink tovább akarnak jutni a csoportból, akkor a továbbiakban senki, azaz kedden Izland és csütörtökön Norvégia ellen sem engedhető meg. Sem a 3–9-es kezdés, sem a 34 bekapott gól, sem az ellenfél lerohanásainak közeli szemlélése, de legkevésbé az, hogy négy átlövőnk elől is kitakarhassák a kaput, és végül a Nagy Kornél, Ancsin, Putics, Ilyés kvartettnek be kelljen érnie fejenként egy-egy gólocskával.
Természetesen nem éppen a vb-címvédőt kellett volna legyűrni, de legalább törekedni illett volna rá. Mert a magyar válogatott soha nem a kétméteres óriásaival, nem is a sprintereivel érte el a legemlékezetesebb sikereit, hanem a szívével. Például azzal, hogy minden világversenynek – kivéve a mostanit – „ide nekem az oroszlánt is” hangulatban vágott neki, és ha jött a nagyvad, megpróbálta leteríteni.
Mint például a 2008-as Eb rajtján, éppen a spanyolokat. Pedig idegbeteg módon készülődött együttesünk, hiszen egy helyi nagyokos nem a megfelelő programon mosta ki a társaság szerelését, ettől összeugrottak a mezek, és az XL-es játékosok S-es pólókat igyekeztek magukra erőltetni. Ha ennyit személyeskedhetek, mivel a meccs napján keltem útra, a hazai szövetség velem küldte ki a norvégiai Bergenbe az új garnitúrát. Életemben nem utaztam még két ekkora táskával, de nem is fogadott akkora üdvrivalgás, mint hat esztendeje. A srácok magukra kapkodták az új szerkót, és talán azért is, mert a meccs esélyei helyett ez kötötte le a figyelmüket, hirtelen felindulásból 35–28-cal gázoltak át a spanyolokon!
Két évre rá, Bécsújhelyen az aktuális világbajnok franciák ellen kezdett válogatottunk, és még mi bosszankodtunk a 29–29-es végkifejlet miatt, mint ahogyan a 2012-es Eb-rajton, Újvidéken is átkoztuk az oroszok elleni 31–31-et. Mert a magyar csapatot mindig is az jellemezte, hogy nem holnap vagy holnapután akart nyerni, hanem ma, méghozzá lehetőleg azonnal.
Más kérdés, hogy ez később visszaütött, az erőtartalékok jóval az aktuális világverseny vége előtt kimerültek. Mégis felemelő érzés volt látni – mivel sajtófőnöki minőségemben éveken át a csapattal laktam, ezt nap mint nap tapasztaltam –, hogy a reggelihez még minden porcikájukat fájdalmasan tapogató öregurak vánszorogtak le, akiknek olykor a zokni felhúzása is komoly megpróbáltatást jelentett, estére viszont erejük teljében lévő gladiátorok vetették magukat a küzdelembe. Akiket előbb-utóbb azért felőrölt a mindennapos kézitusa; a 2010-es Eb-n már a csoportból sem jutottak tovább – a franciák bezzeg aranyérmesként zártak –, 2008-ban és 2012-ben pedig éppen Izland ellen buktak el a középdöntőben, előbb 36–28-as, utóbb 27–21-es vereséggel.
Mindebből azonban már csak azért se vonjunk le végzetes következtetést, mert a dániai, aalborgi nyitányon ezúttal hiányoztak sorainkból a gladiátorok. Úgyhogy idézzük inkább a 2012-es londoni olimpiát, amikor a spanyoloktól elszenvedett, a mostaninál is keservesebb, 33–22-es vereségre két nappal együttesünk sorsdöntő, továbbjutást érő csatát nyert 26–23-ra Szerbia ellen, majd a negyeddöntőben még Izlandot is legyűrte.
Azaz semmi sem lehetetlen. Illetve 34 kapott góllal, átlövések nélkül Eb-rangadót nyerni igen, de ez remélhetőleg nem a jövőre, hanem a múltra nézve érvényes bizonyosság.
