Arsenal Józsi bácsija, a nem is lúzer Wenger

Az Arsenal sikeres gazdasági vállalkozás, az eredménytelensége miatt pedig bánkódjanak a szurkolók.

Ch. Gáll András
2014. 02. 21. 5:30
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A Bayern München magától értetődő, 2-0-s diadalt aratott az Emirates Stadionban. Nem sok minden változott egy esztendő alatt: a két fél tavaly is a nyolcaddöntőben találkozott, az első, londoni felvonáson, csakúgy, mint idén, Kroos és Müller is betalált, bár valamivel korábban, így már 21. perc után 2-0-ra vezetett a Bayern. Végül aztán 3-1-re nyert, és bár otthon addig bohóckodott, amíg ki nem kapott 2-0-ra, a kiesés valós veszélye csupán a 86. perctől, a második góltól állt fenn. Napjaink Arsenaljának egyébként esélye sincs napjaink Bayern Münchenje ellen. Részben, mert ide jutott a Bayern. És részben, mert ide jutott az Arsenal.

Nézzük, hogyan miért! Amikor Arsene Wengert 1996-ban szerződtette az Arsenal, tízszeres bajnok volt, a Premier League megalapítása óta azonban addig egyszer sem sikerült nyernie. Hogy miért éppen a franciát szemelték ki, rejtély; Japánból, a Nagoya Grampus Eighttől csábították el, korábban hazájában, Monacóban és Nancyban trénerkedett (bár erről alig esik szó, számunkra érdekes adalékként utóbbi klubnál az 1980-as évek közepén Hannich Péter és Nagy Antal edzője volt). Wenger mégis remek választásnak bizonyult. Már 1998-ban diadalra vezette az Ágyúsokat a Premiershipben, besöpörve az FA-kupát is, a duplázás 2002-ben megismétlődött. Amikor pedig 2004-ben veretlenül, 26 győzelemmel és 12 döntetlennel, a Chelsea előtt 11, a Manchester United előtt 15 ponttal szerzett bajnoki címet, mindenki az új korszak nyitányáról beszélt.

Ami be is köszöntött. Csakhogy homlokegyenest másképpen, mint ahogyan arra bárki számított. 2005-ben még összejött egy FA Cup, 2006-ban egy vesztes BL-döntő (Párizsban, 1-2 a Barcelonával szemben), azóta viszont szinte semmi. Az elmúlt nyolc szezonban öt 4. és három 3. helyezés a ligában, fényévnyi távolságra az éllovastól. Illetve a sportszakmai sikertelenséget gazdasági sikerek kísérték, és mivel az amerikai tulajdonos, Stan Kroenke üzletember, számára Anglia három legpatinásabb klubjának egyike is puszta üzleti vállalkozás. Ebben pedig Wenger tökéletes partnerré vált. Ő lett London Garami Józsi bácsija, a nevelőedző, aki elfogadta az „ígéreteket veszünk, klasszisokat adunk” ügymenetet. Ha a tulaj úgy látta, el kéne passzolni Robin van Persie-t, bólintott. Ha egy évre rá Cesc Fabregast árusították ki, arra is bólintott. Cserébe Kroenke úr arra bólint, ha a Liverpool – mint alig két hete – húsz perc után 4-0-ra ellépve 5-1-re gyalulja a földbe a csapatot. Amikor legutóbb azt pletykálták, hogy esetleg inog a mester pozíciója, a főnök a The Telegraphnak nyilatkozva leszögezte: „Senkinek a helyében sem vagyok biztosabb, mint az övében, nagyszerű munkát végez. Mindig támogattuk, büszkék vagyunk rá és a klubra. Biztosan marad nálunk, Arsene ismeri a mi filozófiánkat, tudja, hogy mit akarunk, és mindenben egyetértünk.” Tökéletes harmónia. Igaz, a szurkolók kimaradnak belőle, de mindenkinek a kedvére nem lehet tenni. Lám, a minap Mourinho is „lúzernek” nevezte Wengert, pedig a francia saját szempontjából igenis megütötte a főnyereményt. Európa tíz legmegbecsültebb klubjának egyikében, a futball őshazájában dolgozhat majd húsz esztendeje, kozmikus fizetésért – e tekintetben nem Józsi bácsi –, igazi eredménykényszer nélkül. Talán már direkt zavarja is, ha olyan kész futballistát szerződtetnek a keze alá, mint Özil.

Különleges karrier tehát Wengeré. Önmagában is az, hát még, ha megengedünk csak két összevetést. Az elsőt David O’Learyvel, aki majd tíz évvel fiatalabb nála (1958-as születésű), 722 meccsével az Arsenal klubrekordere. Majd kiváló edző lett belőle, az 1990-es évtizedben a Leeds United tüneményes ifjú csapatát csak O’Leary fiaiként emlegették, legutóbb mégis csupán Dubajban, az Al-Ahlinál talált munkát. Vagy vegyük az egykori pompás irányító középpályást, az 1957-es születésű Glenn Hoddle-t, aki angol szövetségi kapitányként az utóbbi két évtized legperspektivikusabb válogatottját rakta össze az 1998-as vb-re, ám egy valóban szerencsétlen, vállalhatatlan mondata miatt gyakorlatilag örökre száműzték a szakmából.
Hozzájuk képest Arsene Wenger valóban a szerencse fia. Az Arsenal drukkereivel ellentétben.


Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.