A Bayern München magától értetődő, 2-0-s diadalt aratott az Emirates Stadionban. Nem sok minden változott egy esztendő alatt: a két fél tavaly is a nyolcaddöntőben találkozott, az első, londoni felvonáson, csakúgy, mint idén, Kroos és Müller is betalált, bár valamivel korábban, így már 21. perc után 2-0-ra vezetett a Bayern. Végül aztán 3-1-re nyert, és bár otthon addig bohóckodott, amíg ki nem kapott 2-0-ra, a kiesés valós veszélye csupán a 86. perctől, a második góltól állt fenn. Napjaink Arsenaljának egyébként esélye sincs napjaink Bayern Münchenje ellen. Részben, mert ide jutott a Bayern. És részben, mert ide jutott az Arsenal.
Nézzük, hogyan miért! Amikor Arsene Wengert 1996-ban szerződtette az Arsenal, tízszeres bajnok volt, a Premier League megalapítása óta azonban addig egyszer sem sikerült nyernie. Hogy miért éppen a franciát szemelték ki, rejtély; Japánból, a Nagoya Grampus Eighttől csábították el, korábban hazájában, Monacóban és Nancyban trénerkedett (bár erről alig esik szó, számunkra érdekes adalékként utóbbi klubnál az 1980-as évek közepén Hannich Péter és Nagy Antal edzője volt). Wenger mégis remek választásnak bizonyult. Már 1998-ban diadalra vezette az Ágyúsokat a Premiershipben, besöpörve az FA-kupát is, a duplázás 2002-ben megismétlődött. Amikor pedig 2004-ben veretlenül, 26 győzelemmel és 12 döntetlennel, a Chelsea előtt 11, a Manchester United előtt 15 ponttal szerzett bajnoki címet, mindenki az új korszak nyitányáról beszélt.
Ami be is köszöntött. Csakhogy homlokegyenest másképpen, mint ahogyan arra bárki számított. 2005-ben még összejött egy FA Cup, 2006-ban egy vesztes BL-döntő (Párizsban, 1-2 a Barcelonával szemben), azóta viszont szinte semmi. Az elmúlt nyolc szezonban öt 4. és három 3. helyezés a ligában, fényévnyi távolságra az éllovastól. Illetve a sportszakmai sikertelenséget gazdasági sikerek kísérték, és mivel az amerikai tulajdonos, Stan Kroenke üzletember, számára Anglia három legpatinásabb klubjának egyike is puszta üzleti vállalkozás. Ebben pedig Wenger tökéletes partnerré vált. Ő lett London Garami Józsi bácsija, a nevelőedző, aki elfogadta az „ígéreteket veszünk, klasszisokat adunk” ügymenetet. Ha a tulaj úgy látta, el kéne passzolni Robin van Persie-t, bólintott. Ha egy évre rá Cesc Fabregast árusították ki, arra is bólintott. Cserébe Kroenke úr arra bólint, ha a Liverpool – mint alig két hete – húsz perc után 4-0-ra ellépve 5-1-re gyalulja a földbe a csapatot. Amikor legutóbb azt pletykálták, hogy esetleg inog a mester pozíciója, a főnök a The Telegraphnak nyilatkozva leszögezte: „Senkinek a helyében sem vagyok biztosabb, mint az övében, nagyszerű munkát végez. Mindig támogattuk, büszkék vagyunk rá és a klubra. Biztosan marad nálunk, Arsene ismeri a mi filozófiánkat, tudja, hogy mit akarunk, és mindenben egyetértünk.” Tökéletes harmónia. Igaz, a szurkolók kimaradnak belőle, de mindenkinek a kedvére nem lehet tenni. Lám, a minap Mourinho is „lúzernek” nevezte Wengert, pedig a francia saját szempontjából igenis megütötte a főnyereményt. Európa tíz legmegbecsültebb klubjának egyikében, a futball őshazájában dolgozhat majd húsz esztendeje, kozmikus fizetésért – e tekintetben nem Józsi bácsi –, igazi eredménykényszer nélkül. Talán már direkt zavarja is, ha olyan kész futballistát szerződtetnek a keze alá, mint Özil.
Különleges karrier tehát Wengeré. Önmagában is az, hát még, ha megengedünk csak két összevetést. Az elsőt David O’Learyvel, aki majd tíz évvel fiatalabb nála (1958-as születésű), 722 meccsével az Arsenal klubrekordere. Majd kiváló edző lett belőle, az 1990-es évtizedben a Leeds United tüneményes ifjú csapatát csak O’Leary fiaiként emlegették, legutóbb mégis csupán Dubajban, az Al-Ahlinál talált munkát. Vagy vegyük az egykori pompás irányító középpályást, az 1957-es születésű Glenn Hoddle-t, aki angol szövetségi kapitányként az utóbbi két évtized legperspektivikusabb válogatottját rakta össze az 1998-as vb-re, ám egy valóban szerencsétlen, vállalhatatlan mondata miatt gyakorlatilag örökre száműzték a szakmából.
Hozzájuk képest Arsene Wenger valóban a szerencse fia. Az Arsenal drukkereivel ellentétben.
