Ross Milne tizenkilenc évesen az első olimpiájára készült, miután az Ausztrál-Alpokban megtanult síelni, s az 1963-as telet Európában versenyezve töltötte. Hazájában egy nem sokkal az 1964-es innsbrucki játékok előtt készült portréban derűs és gondatlan tinédzsernek titulálták. Igazi versenyző típus volt, egy olyan országot képviselve, amely a téli sportokban nem számított belterjesnek.
Példátlanul kevés hó hullott akkoriban Innsbruck környékén, így a hadsereg teherautókkal hordta a havat a sípályára. Ám a versenyre kijelölt szakaszokon túl már csak a puszta föld, valamint kivágott fák és sziklák voltak. Egy helyi újság még a beleset előtt kritizálta a pályát, sokkal gyorsabb volt, mint az előző évi tesztversenyek során, a szélénél szinte rögtön kezdődött az erdő, amely veszélyeket rejtett azoknak, akik nem tudtak időben lefékezni. „Néhány fa elé homokzsákokat támasztottak, de volt olyan is, amelyiknél három méter magasra tették azokat, mintha azt hinnék, hogy aki kirepül a pályáról, azokba fog beleütközni” – állt az írásban.
A tragikus eset az első hivatalos edzésen történt. Ross Milne háromszáz méternyi lesiklás után érkezett a pálya egyik legmeredekebb szakaszához, ahol a síelők egy csoportja útját állta. 60-70 km/órával haladt, ki kellett kerülnie őket, de ezzel elvesztette irányítását lécei fölött, s nekiütközött egy fának. Eszméletlen állapotban, helikopterrel szállították kórházba, miközben szájon át lélegeztetéssel próbálták újraéleszteni. Hiába: mire beértek az intézetbe, már nem tudtak rajta segíteni.
„Senki sem számított arra, hogy egy ilyen abnormális eset megtörténhet” – mondta a pálya felelőse, s az olimpiáról készült hivatalos jelentésben is ártalmatlan pontnak nevezték a baleset helyét. Ennek ellentmondva még a verseny előtt extra kapukat tettek fel, hogy lassítsák a versenyzőket, és jobban kipárnázták a fákat is. Ám ez nem számított Milne csapattársának, aki visszalépett az alpesi sí versenyétől, mondván: „Egyszerűen nem bírok úgy rajthoz állni ezen a pályán, hogy tudom, itt vesztettem el a legjobb barátomat.”
A szervezők által készített vizsgálat megállapította, hogy Milne indokolatlanul hagyta el a pályát, egy osztrák újság pedig azt írta, gyenge versenyző volt, nem az olimpiára való, hagyta magát becsapni azzal, hogy a legjobbak tempóját is fel tudja venni. Edzője ellenkezett, s kijelentette, a tragédiát az okozta, hogy azok a versenyzők, akik útját állták, nem tudtak a pálya tetején várakozni, mivel ott rengetegen voltak, s mindez azért történt, mert mindenkit egy időpontra rendeltek oda. Állítása szerint ha megfelelő időközönként engedik őket lesiklani, nem lett volna miről beszélni. Vigaszként nem, de kisebb gyógyírként hathatott, hogy ugyanő Milne bátyját, Malcolmot csúcsra vitte: ő volt az első nem európai alpesi síző, aki Világkupán vehetett részt.
Az olimpiák sajnos nem csak Ross Milne esetében szedtek halálos áldozatokat. Csupán három nappal az ő végzetes balesete után, szintén az innsbrucki játékokra készülve hunyt el edzés közben a lengyel származású brit szánkós, Kazimierz Kay-Skrzypeski. Ugyanebben a sportágban a 2010-es vancouveri olimpia helyszínén a grúz Nodar Kumaritasvili 142 km/h-s sebességnél elvesztette uralmát szánkója fölött, kirepült a pályáról és annak fémszerkezetének ütközött, még a helyszínen újraélesztették, de már nem tudták megmenteni. 1992-ben Nicolas Bochatay, a svájci síző a döntőjére való bemelegítés közben ütközött össze szerencsétlenül egy ratrakkal (hótaposó géppel).
Nem örömmel tesszük, de a nyári oldalról is van kiket említeni: az 1912-es maratonfutás során összeeső portugál Francisco Lazarót, az 1936-os olimpia alatt vérmérgezést kapó román bokszolót, Nicolae Berechetet, az 1960-as kerékpárverseny közben ájultan kidőlő dán kerékpárost, Knud Enemark-Jensent (koponyatörésébe halt bele, de később kiderült, doppingolás vezetett a tragédiához) és a csehszlovák tornászt, Eliska Misákovát. Utóbbi esete egészen megdöbbentő: 1948-ban Londonba érkezése után gyermekbénulást diagnosztizáltak nála, az olimpia utolsó napján hunyt el, akkor, amikor társai megnyerték a csapatbajnokságot. És még ott vannak a müncheni túszdráma áldozatai, valamint az olasz evezős, Arrigo Menicocci, aki autóbaleset következtében halt meg 1956-ban Melborune-ben.
