Rudas Ferencen a géppisztolysorozat se fogott

Rudas Ferenc sérülése miatt nem lett százszoros válogatott magyar labdarúgó. Százéves viszont még lehet.

– Akár kezdődhetett volna úgy is az Aranycsapat összeállítása, hogy Grosics, Rudas, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás? – kérdeztük Feri bácsit a Magyar Nemzet Sport7fő magazinja számára készített interjúban.
– Emberi számítások szerint igen, bár erre lehetetlen válaszolni. Ami tény, amikor eltörtem a lábamat, már 23-szoros válogatott voltam, a későbbi egyetlen százszoros Bozsik pedig akkor még csak 19-szeres. Amilyen kondícióban voltam, és amennyire imádtam a futballt, 36-37 éves koromig biztosan játszottam volna. Így viszont a világbajnoki döntőt rádión hallgattam, pedig a futógyorsaságomnak köszönhetően talán segíthettem volna.

– Olvastam, stoplis cipőben 11,2 másodperc alatt futotta a száz métert, abban az évben az atlétikai országos bajnokságon ez második helyezést ért. Csakhogy 1950. március 19-én a szó szoros és átvitt értelmében is végleg megtört a pályafutása. Felidézné, hogyan?
– A Postás balhalfja támadott, én hátráltam, és amikor visszanéztem, láttam, hogy Óvári jó tíz méterrel ott áll mögöttem. Ezért amikor ő kapta az átadást, felemeltem a lábam – ennyi vicc belefér a futballba –, azt gondoltam, úgyis tízméteres lesen van, azt nem lehet elnézni. De el lehetett. Ezért rohantam utána, ahogy tudtam, körülbelül nyolcvannyolcszor adhatta volna be a labdát, de ő csak vezette, a kapusunk, Henni Géza kifutott, és amikor becsúsztam, összeütköztünk. Ahogyan utólag az ő súlya és az én futósebességem alapján kiszámolták, 320 kilóval zúdult rám. Tizennyolc hétig volt combtőig gipszben a lábam, amikor levették róla, mozdítani sem tudtam.

– Ma vajon mennyire lenne végzetes a hasonló sérülés?
– A tudomány mai állása szerint már ősszel játszhattam volna. Másfél hét alatt akkor is addig jutottam, hogy behajlítottam a lábamat, de a gyógytornát, a rehabilitációt komolyabban kellett volna vennünk. Nekem is, és azoknak is, akik sajnáltak, és azt mondták, „Szegény Ferike, ha nagyon fáj, ne csinálja”. A mindenem volt a futball, nem tudtam elviselni, hogy hiába próbálom és próbálom, nem megy úgy, mint régen, a sajnálkozó tekintetek is nagyon bántottak, úgyhogy egyszer be kellett látnom: vége.

– Azért inkább kezdjük az elején, onnan, hogy az édesapja is első osztályú futballista volt, még Ruck néven, a Nemzeti FC-ben. Milyen poszton és milyen szinten játszott?
– Ő is jobbhátvéd volt, és jó. És az ő pályafutásának is súlyos lábtörés vetett véget. Szintén huszonkilenc éves volt, mint én, amikor maga Orth György eltörte a lábát. Ez a fátum.

– Ferencvárosi pályafutása úgy indult, hogy első mérkőzésén nem vállalta a játékot. Hogyan merészelte ezt tenni?
– Én sem tudom. 1941 őszén, egy pénteki napon Dimény Lajos edző szólt, úgy készüljek, vasárnap jobb bekket játszom a Nagyvárad ellen. Erre én azt feleltem, köszönöm, nagyon nagy megtiszteltetés, de ha az életben nem kapok több esélyt, akkor sem vállalom. Éppen Bodoláék, Sárváriék ellen, hogy mindenki azt mondja majd, emiatt a fiatal gyerek miatt veszítettünk? Kiderült, nem csalt az előérzetem, mert három góllal kikaptunk, én viszont két hét múlva bemutatkozhattam a Salgótarján ellen. Emlékszem, még szünetben is úgy izgultam, hogy alig tudtam a cipőmet befűzni, a többiek már rég kimentek, alig értem utol őket. Aztán a második félidő tizedik perce körül felfelé vezettem a labdát, senki sem jött ki rám, a közönség azt kiabálta, „Vidd, vidd!”, Sárosi Béla pedig azt, „Feri, lődd rá!” Szót fogadtam, de rögtön meg is ijedtem, azt hittem, benn Sárosi Gyurka és Toldi leharapja a fejemet. Láttam, hogy a labda egyre magasabbra emelkedik, aztán lefelé csapódott, és benn volt a jobb sarokban! Mintha az ég szakadt volna rám.

– Aztán többször majdnem tényleg le is szakadt. Jött a második világháború, amely elvette a földkerekségtől, a magyar válogatottól és talán öntől is az 1942-es, de még inkább az 1946-os vb-t. A háború alatt zászlósként szolgált; operettkatona volt, vagy valóságos?
– 1942 őszén hívtak be, az érettségizetteket tiszti iskolába küldték, így lettem karpaszományos zászlós. Minket, fradistákat a Gyáli úti katonai kórházba osztottak be, onnan járhattunk ki az edzésekre, mérkőzésekre. Később, egy napon, már 1944-ben jött a századosom, és arra kért, vigyek ki egy parancsot Lőrincre. „Meg vagy te őrülve? – mondtam erre – Lőrincen már ott vannak az oroszok.” Ő azt felelte: jó, akkor ez már nem kérés, hanem parancs. Sárosi Bélának volt egy 250-es NSU motorja, azzal indultam el, de a Horthy Miklós hídon orosz repülők bombázni kezdtek, én eldobtam a motort, és lefeküdtem a földre. Aztán elszégyelltem magam. Mégis szerencsésen eljutottam Lőrincre, visszafelé viszont közlekedési balesetet szenvedtem. Az Ecseri úti templomnál minden indok nélkül keresztbe kanyarodott előttem egy autó, én pedig a motorral együtt átbucskáztam rajta. Nagyobb bajom nem lett, de felkötött kézzel járkáltam, így majdnem megúsztam az egész ostromot, míg egyszer a lakásunkkal szemben, ebéd után meg nem állított egy orosz katona. Illetve azt mondta, sztoj, amit persze nem értettem, de rám fogta a géppisztolyát, édesanyám pedig már kiabált, „Jaj, Feri!”, úgyhogy be kellett állnom a sorba, és indultunk Budafokra. Aztán hogy onnan hova, azt senki se tudta, mondtam is a mellettem haladóknak, hogy amint lehet, én lelépek. Így is tettem, egy géppisztolysorozatot még utánam küldtek, de nem találtak el. Később felejthetetlen pillanat volt, amikor először összegyűltünk az Üllői úton. Egymásra néztünk, és az volt a szemünkben, élünk, épségben maradt a pályánk is.

– Nem sokáig, hiszen 1947. május 4-én, az osztrákok elleni barátságos mérkőzésen leszakadt az állóhelyi tribün egy része. Ön a pályán ezt miként élte meg?
– Szöktették az osztrák balszélsőt, én is felé futottam, aztán hirtelen azt hittem, rosszul látok. A lelátó ugyanis nem azonnal szakadt le, hanem hihetetlen lassúsággal roskadt össze. Csak álltunk, mellettünk vitték el a vérző embereket. Fennmaradt egy híres kép, amelyen egy fiatalember egy korlátba kapaszkodva lóg lefelé, a mélység fölött. Ő volt Varga Pali, akinek szerencsére semmi baja nem esett, sőt kárpótlásként felvette dolgozni a Ferencváros.

– Persze nem labdarúgónak, mert ahhoz akkoriban minimum zseninek kellett lenni. Az 1948–49-es bajnokságot 140 rúgott góllal nyerte a Fradi, tündökölt a Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor alkotta ötösfogat.
– Véleményem szerint – remélem, anélkül, hogy bárkit is megbántanék – ez a valaha volt legjobb csatársor. Nem csak itthon, világszerte.

– Szét is kapkodták, mint ahogyan a hatalomra jutó kommunisták az egész csapatot. Bár néhányan, a legeltökéltebbek, azért maradhattak, maradtak. Így Dalnoki Jenő, Kispéter Mihály vagy éppen ön. Hogyan sikerült?
– Engem is behívatott a Fehér Házba Csáki Sándor, a Dózsa szakosztályvezetője, és kérte, menjek át Újpestre. Én visszakérdeztem: Sanyi, mióta ismersz te engem, el tudsz képzelni rajtam más színű mezt, mint a zöld-fehéret?

– Mondjuk a piros-fehéret, az ÉDOSZ, majd a Kinizsi mezét, hiszen a Ferencvárost a nevétől és a színétől is megfosztották.
– De attól az még Fradi maradt. A sérülésem után én már egyébként is inkább pótkeréknek számítottam, bár igaz, hogy a tartalékcsapatban a kérésemre centert játszhattam, és majdnem gólkirály lettem. Az edzőnk, Sós Károly ennek láttán egyszer csak szólt, hogy a Honvéd ellen az egyben én leszek a középcsatár, de azt feleltem neki: „Karcsi bácsi, a Lóránt ellen én, a bicegő lábammal?” Ez volt a második lemondásom.

– Amit egy-kettő még követett, az edzősködést például nagyon fiatalon abbahagyta. Miért?
– Mert elegem lett belőle. Pedig az NB II Nyugati csoportjában újonc Láng Gépgyárral nagyon jól kezdtünk, háromszor nyertünk, a negyedik meccsre utaztunk Győrbe. Éreztem is a játékosokon, hogy egyre nagyobb a mellényük, ezért azt mondtam a csapatkapitánynak: „Ide figyeljen, Farkas, egyet ne felejtsen el, maguk nem tudnak ám futballozni, csak eddig szerencséjük volt.” Ki is kaptunk három góllal, Farkas pedig hazafelé azzal jött oda hozzám, hogy „Mester, igaza van, tényleg nem tudunk futballozni.”

– Emiatt hagyta ott a Lángot?
– Dehogy. Volt egy jó játékosunk, aki félrelépett az egyik miniszter leányával, emiatt leszóltak, hogy nem tehetem be a csapatba, de nekem nem árulták el, miért. Azt várták tőlem, hogy kihagyom az egyik kulcsembert, és azt mondom majd, nem tudom, miért nem játszhat.

– Azért Budafokon még edzősködött, ott zárta le a pályafutását.
– Igen, de ahogy kimentem, meg is bántam, mert a Láng-pályához képest minden réginek, ócskának tűnt. Ráadásul egyesült két csapat, két egészen más társaság, a budafoki, iparos sváb gyerekek és az Építők értelmiségi, mérnöki köre. Sehogy sem jöttek ki egymással, aztán nekem is elegem lett az egészből.

– Mint ahogyan később a labdarúgó-szövetség fegyelmi bizottsági tagságából is. Abból miért?
– Mert a főtitkár, Páncsics Miklós, maga is egykori ferencvárosi labdarúgó, egy Fradi-játékos ügyének tárgyalása kapcsán megjegyezte: „Feri, neked ebben nem kellett volna részt venned.” „Miki, és akkor te hogyan lehetsz főtitkár?” – kérdeztem vissza. Egyébként is úgy gondoltam, ha nem hiszik el, hogy pártatlan tudok maradni, nekem ott semmi keresnivalóm.

– Az Üllői úton azonban mind a mai napig rendszeresen megjelenik, és aki nem tudja, nem is hiszi, hogy elmúlt kilencvenkét éves. Mi a titka?
– Egyrészt a génjeim, anyai ágon a család minden tagja kilencven körüli kort ért meg, másrészt a hetvenes évek óta minden reggel Béres Cseppet csepegtetek a gyümölcslevembe. De amúgy fatalistaként vallom, hogy mindenkinek előre meg van írva a sorsa, és azon lehetetlen változtatni.

– Vajon a Ferencvárosén lehet?
– Az elmúlt hetven évben nem volt olyan rendszer, amely segítette volna a klubot, csak olyan, amelyik szétszedte. Most talán eljön a mi időnk, mert egyre többen rádöbbennek: ha a Ferencváros jó, az mindenkinek jó.