Szeles Mónika, Temesvári Andrea, Szávay Ágnes, Mandula Petra, Kapros Anikó – az egykori kiválóságok keményen állták a gyerekek rohamát, akik velük akartak ütögetni párat a SYMA-csarnokban a magyar tenisz napja alkalmából. S bár Szeles pályafutása során nem hazánknak aratta a sikereket, 2007-ben felvette az állampolgárságot is, most pedig jó volt őt látni nálunk. Az autogramkérők kígyózó sorát tapasztalva mások is így gondolták, a tervezettnél jóval hosszabbra nyúlt program végén néhány kérdésre el lehetett „kapni” a magyarul enyhe akcentussal beszélő, kedves és készséges, kilencszeres Grand Slam-tornanyertes egykori kiválóságot.
– El tudja képzelni, hogy a most dívó trendnek megfelelően, több más volt nagysághoz hasonlóan edzőként, tanácsadóként visszatérne a teniszbe?
– Ismerjük a mondást: soha ne mondd, hogy soha! Tudom, hogy Boris Becker, Stefan Edberg, Ivan Lendl, a lányok közül Amélie Mauresmo csinálja, s el tudnám képzelni Martina Navratilováról vagy Martina Hingisről is, de magamról jóval nehezebben.
– Annak idején hogyan indult a pályafutása?
– A testvérem már játszott, édesapám volt edző, őket követtem. Amikor a francia férfiválogatott Davis-kupa-mérkőzést játszott Jugoszláviában, Yannick Noah-tól kaptam egy ütőt, ezt sosem felejtem el. Remélem, hogy a most velem ütögetett gyerekek közül majd lesz legalább egy, aki messzire jut, s amikor tőle is hasonlót kérdeznek tizenöt-húsz év múlva, emlékszik majd rá, hogy én is inspiráltam.
– Mennyire figyeli a mai teniszt, ezen belül a magyar játékosokat?
– Követem valamennyire, tudom, hogy akadnak fiatal tehetségek Magyarországon, de igazából mindegy, profiként vagy amatőrként, az a lényeg, hogy minél többen űzzék ezt a sportot.
– Mi a véleménye napjaink profi teniszéről, összehasonlítva azzal, amikor ön volt a csúcson?
– Nehéz az összehasonlítás, az biztos, hogy a játék gyorsabb, dinamikusabb, de ez így történik generációról generációra. Mivel most több a pihenés egy idényben, esély van arra, hogy a versenyzők tovább játszhassanak magas szinten.
– Szinte alig játszanak kétkezes ütésekkel, mint ön. Hogyan jött ez a stílus?
– Az apukám ebben hitt, valami olyasmit akart kitalálni, ami nem konvencionális. Egyébként mindenkinek megvan a maga stílusa, Nadal vagy Federer ütéseit sem lehet utánozni, a női élmezőnyből csak Bartoli játszott szintén kétkezesen, mint én.
– Mivel foglalkozik manapság?
– Könyveket írok, bemutatókra járok, szeretek még mindig teniszezni és gyerekekkel foglalkozom, emellett fotózgatok, nem embereket, hanem inkább virágokat és növényeket.
– Melyik a kedvenc Grand Slam-tornája?
– Mindegyiket szerettem, attól függetlenül, hogy passzoltak-e a stílusomhoz vagy sem. Nekem a salak feküdt a legjobban, tehát a Roland Garros, mert ott nem olyan laposan csúszott a labda, mint a füvön. Egyébként meg úgy voltam ezekkel a tornákkal, hogy sorsolásfüggően álltam hozzájuk, ha például Serena Williamsszel kellett negyeddöntőznöm, az például nem nagyon tetszett.
– Mit gondol, hasznosak az ilyen jellegű rendezvények, mint például a magyar tenisz napja?
– Mindenképpen, az egész világon rendeznek hasonlókat. Az ilyesmi kiváló eszköz ennek a nagyszerű sportágnak a még népszerűbbé, populárisabbá tételére.
