„Antikám, jól elszúrták a doppingot”

Nagy Antal, a Mezey-csapat vezéregyénisége szerint nem Mexikóban, hanem 1988-ban vágták fel a magyar futball ereit.

– Megvolt a menyegző? Remélem, nem haragszik a kérdésért, de idestova három éve menyasszonyaként mutatta be fiatal, roppant csinos hölgyismerősét.
– Folyamatosan szervezzük a kézfogót De addig is dúl a szerelem, ki ne érezné jól magát egy bombázó jogásznő oldalán. Tréfásan azt szoktam mondani, három tízest kellene elérnem az életben. Tíz évet fiatalodni, tíz kilót leadni, s tízmillió dollárra szert tenni. Ebből kettő még teljesíthető, a mai politikai berendezkedés is azt mutatja, a kétharmad reálisan kitűzhető cél. De most úgy érzem, varázsszer nélkül is megfiatalodtam.

– Ha már megpróbáljuk visszapörgetni az idő kerekét, tíz vagy még inkább húsz évvel ezelőtt gondolta-e volna, hogy egy közismert pénzügyi cég vezetőmunkatársaként irodában fog dolgozni?
– Nem. Ám már tíz éve a Brokernet alkalmazásában állok, s nagyon élvezem a munkát. Végtére is itt ugyanarra a szemléletre van szükség, mint a profi labdarúgásban. Csapatban dolgozom, irányítanom, szerveznem kell, s bizony itt is kőkemények a játékszabályok, csak az eszik, aki dolgozik.

– Sztereotip gondolkodás szerint önt azonban edzőként, még inkább sportvezetőként látták volna szívesen labdarúgó-karrierje végeztével. Miért nem maradt a pályán?
– Feltett szándékom volt, hogy klubvezetőként folytatom. S nem máshol, mint a Honvédnál. Nem egyedül gondolkodtam így, Esterházy Marcival, Sallai Sanyival, Andrusch Józsival nagy tervekkel láttunk munkához. Nekem a Bayern München az ideálom. Nem csupán az élő legenda, Franz Beckenbauer dolgozik a mai napig a klubért, Karl-Heinz Rummenigge, Sepp Maier – és sorolhatnánk még a neveket. Régi játszótársak, barátok, mint egy nagy család. Akik nem csupán értik a szakmát, meg is bíznak egymásban, nem feledkeznek meg arról sem, aki bajba jutott közülük – lásd Gerd Müllert, s újabban Uli Hoeness  –, s nem a rövid távú hasznot, hanem a módszeres építkezést tartják szem előtt. Ezt szerettük volna megvalósítani a Honvédnál, amelynek akkor, a kilencvenes évek elején nemcsak a múltja, de még a jelene is megvolt ahhoz, hogy a tervünket sikerre vigyük. Amikor Louis de Vries befektetőként részt vállalt a klub működtetésében, komoly koncepciót tettem le az asztalra. Úgy gondoltam, együtt tudunk dolgozni korábbi mesteremmel, Komora Imrével, akit mindig nagyon szerettem. Ám beköszöntött a demokrácia speciális magyar válfaja. Amikor szavazásra került a sor, én hosszú előadásban vázoltam fel a terveimet, rengeteg kérdésre válaszoltam, Komora Imre pedig csupán annyit mondott, őt itt mindenki jól ismeri, tudják, mit várhatnak tőle. A szavazás előtt De Vries meg is jegyezte nekem, Antikám, szépen előkészítette a hatalomátvételt. Mondtam neki, türelem, várjuk ki a voksolást. Csupán egy szavazatot kaptam.

– Ez az egy eset végleg kedvét szegte?
– Ez volt az általános helyzet. A tervezés helyett a pillanatnyi érdek uralkodott. A Honvédnál például túladtak a két meghatározó játékoson, Illésen és Halmain, mondván, túl magas a fizetésük. Szinte mindenhol úgy gondolkodtak a vezetők, ha ezt az idényt túléljük, s eladjuk ezt meg azt a játékost, akkor haszonnal zárjuk az évet. Ehhez idomult az edzők szemlélete. A kétes ügyletekről, a visszacsurgatott fizetésekről, a magáncégekhez vándorolt játékjogokról már nem is beszélve. Nyugat-Európából hazatérve én tényleg profi módon akartam munkához látni. Ám gyorsan rádöbbentem, a közeg nem vevő erre. Itthon a megélhetési szemlélet uralkodott. Így hát eltávolodtam a labdarúgástól. Mérnöki végzettségemnek megfelelőn az építőiparban helyezkedtem el, majd megalapítottuk a NES sportruházatgyártó céget. Egyre ritkábban jártam meccsekre, s azt vettem észre, a magyar futball jól megvan nélkülem, nekem is meg kell tehát lennem a magyar futball nélkül.

– Nem jár meccsekre?
– Csak ritkán a Bozsik-stadionba. Néhány éve azt gondoltam, ott is utoljára fordultam meg. Egy ünnepség meghívottjaként érkeztem, odahajtottam az autómmal a bejárathoz, s vártam, hogy beengedjenek. Kijött a biztonsági őr a bódéból, kérdezte, ki vagyok, és mit akarok. Mondtam a nevem, s hogy meghívtak, bizonyára szerepel a nevem a listán. Az őr megnézte, nem szerepeltem. Nem vagyok az a típus, aki az előjogaira hivatkozik, de mivel a bejáratnál ki volt függesztve egy kép a nyolcvanas évek Honvédjáról, mondtam, nézze, én vagyok az az ember, tíz évet játszottam ebben a klubban, többszörös bajnok, válogatott vagyok, nyilván félreértés miatt nem szerepel a nevem a listán, ugyan engedjen már be. Nem engedett. Azon voltam, hogy elmegyek, mert úgy gondoltam, a Bozsik-stadionba nekem mégsem fizető vendégként kell bejutnom, amikor jött egy nyíregyházi újságíró ismerősöm, ő csempészett be Miután a lelátón kiderült, hogy nem adminisztrációs hiba történt; s valóban nem fértem fel a listára, úgy döntöttem, kihagyok néhány idényt

– A közepén kezdtük a beszélgetést, ugorjunk az elejére! Önt a Mezey György vezette válogatotthoz kötik, pedig Lakat Károlynál már 1979-ben bemutatkozott a csapatban. Ám két találkozó után kimaradt, s csak négy év múlva, 1983-ban tért vissza. Mészöly Kálmán talán nem kedvelte?
– Semmi bajom nem volt Kálmánnal, ám harminc éve nem adták ingyen a válogatottságot, ne feledjük, az 1982-es világbajnokságra is kijutottunk. Akkoriban én a Honvédban beállóst játszottam, ám Garaba Imre érkezésével söprögető lettem. Kálmánnak beállósra volt szüksége Bálint Laci mellé, s Imrére esett a választása. Annyiban valóban érdekes a pályafutásom, hogy sohasem voltam peremember. Vagy húzóember voltam, vagy kimaradtam. A Honvédban 1977 és 1986 között legfeljebb sérülés miatt hagytam ki meccset.

– Mezey Györgynél nem csupán biztos kezdő, hanem csapatkapitány, vezéregyéniség lett önből a válogatottban. Mi volt annak a csapatnak a titka?
– Gyurit a mai napig a legnagyobb edzőnek s szenzációs embernek tartom. Nem úgy gondolkodott, hogy összeválogatta a legjobb huszonkét játékost, s megpróbált csapatot gyúrni belőlük. Hanem a megalkotott taktikához keresett embereket. S lám, nem csupán Garabával, hanem Róth Antival és Kardos Jóskával együtt is elfértünk egy csapatban. A pályán kívül is barátok voltunk, s a gárda gerince a Honvédban is együtt játszott.

– Mikor hittek abban, hogy bárkit legyőzhetnek?
– Az osztrákok elleni hazai 3-1 után elhittük Gyurinak, hogy kiváló a csapatunk, a Hollandiában aratott 2-1-es siker után pedig már éreztük is.

– Ki volt a hangadó, Nyilasi vagy ön?
– Mindenben Nyíl volt az első. A legnagyobb zseni, a legtapasztaltabb játékos, a legnagyobb sztár. Ám ez így sohasem vetődött fel közöttünk. Tiszteltük, ismertük egymást, mindenki tudta a maga feladatát.

– Hogyan fogadták, amikor 1986 áprilisában Nyilasi nem utazhatott el az ausztriai edzőtáborba?
– Tudom, úgy él a közvélemény emlékezetében, hogy Mezey Gyuri az utolsó pillanatban leparancsolta Nyílt a buszról. Ám nem volt ilyen egyszerű a történet. Nyíl a műtétje után lábadozott, már három éve az Austria Wien játékosa volt. Roppant körmönfont helyzet alakult ki. Egyrészt az osztrákok, akiket ráadásul mi ütöttünk el a világbajnoki részvételtől, nem nézték jó szemmel, hogy Nyilasi a magyar válogatottal edzőtáborozik, s készül a vb-re. Úgy gondolták, ha ott, sőt már edzőmérkőzéseken pályára tud lépni, akkor az Austriában is beszállhatna tíz percre. Ennek helyességéről viszont az MLSZ vezetőit nem lehetett meggyőzni, akik féltek a népharagtól, ha Nyilasi netán rásérülne a műtött gerincére, s emiatt nem vehet részt a vb-n. Mezey azt kérte, a szövetségben, az OTSH-ban és az Austria Wiennél jussanak dűlőre, Nyilasi milyen feltételekkel készülhet a válogatottal, ám az egyezség sehogy sem akart megszületni. Mezey egyedül nem vállalhatta fel a döntés ódiumát, ezért azt mondta, Nyilasi egyelőre nem jön velünk, de amint rendeződik a sorsa, csatlakozik a kerethez. Nyíl tehát nem úgy maradt le a buszról, hogy végleg bezárult előtte az ajtó.

– Végeredményben mégis ez történt.
– Azt hiszem, Nyíl sem tudta eldönteni, hogy abban az állapotban ki akar-e jönni Mexikóba vagy sem. Azt mondogatta, sérülten nem akarja mástól elvenni a helyet. Pedig nem lett volna mindegy, hogy ő ül-e a kispadon, vagy aki a keret hierarchiájában a huszonkettedik. Mi számítottunk rá. Mondtuk is neki: Nyíl, továbbjutunk – mert hát arra készültünk –, nyersz még három hetet, az egyenes kieséses szakaszban már beszállsz, és repíted előre a csapatot.

– Szép lett volna, ám nem ez történt. Önnek mi a magyarázata a mexikói kudarcra?
– Lehet, hogy követtünk el hibákat a felkészülésben az ausztriai magaslati edzőtáborral, a táplálkozással, s azzal, hogy Mexikóban délben, a forróságban edzettünk. Ám ezekből még nem következett, hogy a szovjetek ellen ugyanazon a napon mindenki, kicsi és nagy, sovány és kövér, fiatal és öreg egyszerre kerüljön borzalmas fizikai és szellemi állapotba. A világbajnokság után három héttel már az új csapatomnál, Nancyban jelentkeztem játékra, ahol egyébként Arsene Wenger volt az edzőm. Amikor túlestem a teszten, a csapatorvos megjegyezte, Antikám, jól elszúrták a doppingot a vb-re, most van csúcsformában. Hüledeztem, mert bárkinek megesküszöm, hogy nem doppingoltunk. Tudom, ez csak gyanú, sőt akár összeesküvés-elmélet, de nem tartom kizártnak, hogy Mexikóban belekevertek valamit az italunkba, ami néhány napra padlóra küldött minket. Ám bármi is történt a világbajnokságon, nem a szovjetektől elszenvedett 6-0 volt a legnagyobb szégyen. Hanem az, hogy utána szétkergették a csapatot. Aztán amikor 1988-ban újra összeálltunk Mezey Gyuri vezetésével, azzal a nevetséges bundabotránnyal újra szétverték. Pedig állítom, hogy kijutottunk volna az 1990-es világbajnokságra. Akkor vágták fel a magyar labdarúgás ereit.

– Hisz benne, hogy sikeres lehet az újraélesztési kísérlet?
– Rengeteg a teendő. Nem sorolom, mindenki tudja. Mi mást tehetnénk, örökké reménykedünk. Ám kikívánkozik belőlem, addig ne álmodjunk sikerekről, ameddig a válogatott már Finnország ellen is úgy készül, hogy nem kötelező a győzelem. Tényleg nem? Hát akkor mi? Amíg ez a szemlélet nem változik, addig nem lesz siker. Marad a középszer és a megélhetési futball.