Megye I-től NB III-on, NB II-n, NB I-en és a finn első osztályon át előkészületi meccseken, korosztályos- és felnőttválogatott-találkozókon, vb-n, Eb-n, olimpián keresztül különböző gálákig, Európa-válogatottságig bezárólag 1958 és 1985 között húzódó huszonhét éves pályafutása alatt 1430 labdarúgó-mérkőzésen lépett pályára Bene Ferenc. Ezeken 1390 alkalommal rezegtette meg az ellenfél hálóját. Igazi gólvágója volt tehát a magyar futballnak, olyan korban, amikor a sportág hazai legjobbjai még a világszínvonalat képviselték.
A legendárium – valamint 1984-ben megjelent életrajzi könyve – szerint tehetségét Sebes Gusztáv, az Aranycsapat szakvezetője is megsüvegelte, amikor a negyvenes évek végén a Balaton partján edzőtáborozó marcali focisták között labdázgató ötéves kisfiúra állítólag azt mondta: „Ez a gyerek még viszi valamire!” Kezdetben a család balatonkeresztúri házának falánál zajlott a „felkészülés” két bátyja segítségével, édesanyjuk cserepes virágainak a kárára. Feri hihetetlen szorgalma már akkor is megmutatkozott, széthintett szalmán gyakorolta a hanyatt vetődéses lövést, ráadásként ott volt a „magyar Copacabana”, a homokos Balaton-part, ahol hónapokig dúltak a fejelőpárbajok, focicsaták.
Ilyen környezetben cseperedett lelkileg és fizikailag is erős legénnyé Bene Ferenc, akit 12 évesen hamis igazolással játszatott a Marcali ificsapata a középcsatár posztján. Már stikli nélkül került 1960-ban Kaposvárra, az NB III-as Kinizsihez, és pillanatok alatt a város kedvencévé vált góljainak köszönhetően, egy év múlva azonban szemet vetett rá az Újpesti Dózsa. A legendás Szusza Ferenc helyére szemelték ki a mokány somogyi fiatalembert a támadósorba. Később is tapasztalható makacsságával nehezen adta be a derekát, azt mondta, akkor írja alá az átigazolási lapot, ha aznap este megnézheti a Népstadionban a Honvéd–Flamengo meccset. Megnézhette, aláírt, és elkezdődött egy tizenhét éves sikertörténet 1961 nyarától egészen 1978-ig lila-fehér mezben.
Tervezett debütálása előtt volt kaposvári vezetői feljöttek Pestre, és egyszerűen elrabolták, hogy ne szerepelhessen a Dózsa Ózd elleni meccsén, mert ha így történik, a megállapodás szerint vissza kellett volna mennie Kaposvárra. Végül persze maradt a fővárosban, és egy hét múlva a Racing Paris ellen játszott először újpestiként, tizenhat és fél évesen a bátyja kézen fogva vezette be az öltözőbe, annyira remegett. Első bajnokiján, a Pécs ellen viszont mindjárt gólt szerzett, ezt még 417 NB I-es meccs követte, s ezeken 302 találat.
Átvitt értelemben és stílusából adódóan is berobbant a magyar labdarúgásba. Saját bevallása szerint Marcaliban és Kaposváron még nem adott és nem is kapott gólpasszokat, az összjátékot Újpesten sajátította el, Göröcstől és a többiektől. 1962 októberében játszotta első válogatottmérkőzését, 1979-ig összesen 76-szor húzhatta fel a címeres mezt, amelyben 36 gólt szerzett. A világ az 1964-es tokiói olimpián ismerte meg, amelynek gólkirálya lett 12 találattal, Marokkónak hatot rúgott. Ebben az évben tagja volt az Eb-bronzérmes nemzeti gárdának, majd 1966-ban mind a négy angliai vb-mérkőzésen gólt szerzett, beválasztották a világbajnoki álomcsapatba, igaz nem a középcsatár posztján, mert az nyilvánvalóan Alberté volt, hanem jobbszélsőként. A címvédő braziloknak a harmadik percben öt elképesztő csel után talált be, aztán a futballtörténet egyik legpompásabb akciója során gólpasszt adott Farkasnak, majd kiharcolt egy büntetőt, amelyet Mészöly értékesített.
Akkor még nem gondolhatta, hogy válogatott szinten ennél feljebb nem jut sem ő, sem – egy jó ideig legalábbis – a mieink. Miközben felállt minden idők talán legerősebb Újpestje, amely 1968-ban 102 gólja ellenére csak második lett az NB I-ben, aztán viszont zsinórban kilencszer – Benével nyolcszor – bajnok, a magyar nemzeti csapat az 1970-es és az 1974-es világbajnokságra sem jutott ki. Bene a csehszlovákok elleni 1969-es marseille-i bukást, valamint a svédek elleni 1973-as hazai 3-3-at is a pályán szenvedte végig.
Klubszinten az 1969-es VVK-döntő, az 1974-es BEK- és az 1962-es KEK-elődöntő a csúcs a számára. Amikor 1975-ben ötödször is NB I-gólkirály lett, már azt olvashatta különböző fórumokon, hogy az utódját keresik. Végül Töröcsikben megtalálták, Bene pedig ment, és az NB II-es Volánt segítette feljutáshoz, ahová rövid finnországi légióskodás után visszatért, és végül bőven a negyven felett Kecskeméten akasztotta szögre a focicipőt.
Edzőként egy évig sem irányíthatta az Újpest nagycsapatát, de Varga István és Glázer Róbert mellett pályaedzősködhetett, az A válogatottnál Verebes József, az olimpiai csapatnál Dunai Antal munkáját segítette. Norvégiában is kipróbálta magát, valamint női vonalon a László Kórháznál, élete végén a strandlabdarúgó-válogatott, valamint a Fót szakvezetőjeként tevékenykedett.
2006 januárjában egy ártatlan műtétre vonult kórházba, február 27-én váratlanul elhunyt. Ahogy egy internetes hozzászóló említette: „Bene Feri még halálakor is segítette a magyar focit, a szörnyű tragédia híre megelőzte az MLSZ-elnökválasztást az újságokban, ezzel talán kicsit tompítva a blamát.” Bizony, ekkor lépett színre Kisteleki István
A róla szólók mindegyike meggyőződéssel állítja, Bene Ferenc megelőzte a korát, ő már akkor igazi profi volt, amikor ez a szó itthon még nem hordozott pozitív jelentést. Ha felrúgták, nem fetrengett, nem törlesztett, egyszer sem állították ki. Igazi tudását egy nyugati nagy klubnál teljesíthette volna ki. Méltatását és stílusát egykori trénere, Kovács Imre mesteredző fogalmazta meg a leginkább találóan: „Elsősorban nem a játékot, hanem az eredményt alakította.”
Stílszerűen a Megyeri temetőben nyugszik.
A legendás gólvágó fia, Bene Ferenc 35 éves, és immár tucatnyi éve a pálya mellett, minden idők legfiatalabb magyar prolicences trénereként működik. Jelenleg a DVTK utánpótlásának szakmai igazgatója. „A családi vérrel szívtam magamba a futball szeretetét, hároméves koromtól követtem apámat mindenhová, gyakorlatilag Újpesten nőttem fel. Természetes volt, hogy én is focizni kezdek, s végül eljutottam az NB I-ig, hat-hét évig profi szerződéssel játszottam, de szembesültem az összehasonlítással, azzal, hogy édesapám tudásától igencsak távol állok. Némi mentség, nemcsak én, hanem a jelenlegi legjobbak, a válogatottak sem érnek fel vele. Jómagam tudatosan készültem az edzősködésre, már 18-20 évesen jegyzeteltem, mit végeztünk a tréningeken, az elmaradt tapasztalatot megpróbáltam tanulással pótolni.”
Ifjabb Bene Ferencnek édesapja szakmailag is segített: „Sokat beszélgettünk a futballról, nagyon jól értette a játékot, olyan apróságokra hívta fel a figyelmet, amelyek meccseket dönthetnek el. Akik közel kerültek hozzá emberileg, azokkal végtelenül tisztességes volt, közöttünk pedig olyan gyermek-szülő kapcsolat alakult ki, amelyet nehéz szavakban kifejezni. Manapság sincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá.”
A játékostársak egy része kérlelhetetlen győzni akarása miatt inkább elismerte, mint szerette Bene Ferencet, kivéve például Dunai II Antalt, aki mindkettőig eljutott. „Ifjoncként még egymás ellen is fociztunk, ő a Kaposvár, én a Baja NB III-as csapatában. A 18 évesek utánpótlás-válogatottjában, majd az 1964-es olimpiai csapatban már együtt szerepeltünk. Tokióban vele és Káposzta Benővel laktunk egy szobában, nagy része volt abban, hogy Pécsről 21 évesen Újpestre kerültem, noha például a Fradi is hívott. Ferivel óriási élmény volt játszani, az utolsó percben, hátrányban is hajtott, edzésen az egymás közti játékban sem tudott veszíteni. Ha fénykorában kiengedik profi csapathoz, Puskás vagy Kocsis magasságába juthatott volna. Kubala László hívott mindkettőnket Barcelonába, de nem mehettünk.”
Azért Újpesten is nagyot alkottak: Dunai hét, Bene nyolc bajnoki címnek lehetett tevékeny részese. „Nagyon jól össze tudtunk játszani a pályán, persze rengeteget gyakoroltunk is külön, ennek köszönhetően ő ötszörös, én háromszoros gólkirály lettem. A nemzetközi siker viszont elmaradt, főképp azért, mert a védelmünk lyukas volt, ha Páncsicsot vagy Szűcsöt leigazolhattuk volna, állítom, kétszer megnyerjük a BEK-et.” Dunai II szerint Bene jobb edző volt, mint az kívülről látszik: „Nem kapott elég türelmet, egy évet se Újpesten, pedig szenzációs meglátásai voltak. Amikor magam mellé vettem pályaedzőnek az olimpiai csapathoz, az egyik meccs félidejében elkapta Preisingert: „Ötször álltál a védővel szemben, nem vetted észre, hogy ballábas? Cselezz a másik lába felé!” S mi lett belőle: 11-es!
Bene haláláról megrendülten beszélt a barát. „Találkoztunk a Héliában, mondta, hogy megy a kórházba, mert a bal rüsztjén van egy kinövés. Mondom neki: »Pont a balon, amivel a braziloknak lőtted azt a gólt?« Másnap hívtam, nem vette fel, átvitték az intenzívre. Elég ramatyul nézett ki, amikor meglátogattam, de azért azt hittem, hamarosan hazaengedik. Erre jött a hír, hogy meghalt, a temetésén nekem kellett beszélnem. A mai napig alig tudom elhinni, pályán nem lehetett eltaposni sem. Annak idején a 60. születésnapomon újra összeállt a legendás újpesti Fazekas – Göröcs – Bene – Dunai II – Zámbó csatársor. Az ott készült közös kép Ferivel azóta bekeretezve lóg a falamon.”
