Egy vaskos kötet is kevésnek bizonyulna a három háromszoros olimpiai bajnok ökölvívó közül a két márciusi születésű pályafutásának megfelelő méltatásához. Hozzánk, magyarokhoz természetesen mindenki „Papplacija” áll a legközelebb, akiről újat mondani lehetetlen, mint ahogy rosszat is. Ismerjük csodás eredménysorát (háromszoros olimpiai, kétszeres Európa- és főiskolai világ-, hatszoros magyar bajnok, profiként veretlen Európa-bajnok), legendás mondásait – „rálépett egy palacsintára”, „ki-be járt a szeme, mint az asztalfiók” –, vagy azt, hogy a kádári diktatúra korifeusai nem engedték a profi vb-címért mérkőzni.
Még olyan érdekességnek számító adatok sem maradhattak titokban az életéről, hogy például tizenhat évesen, 1942-ben a MOM óvóhelyén jutott túl élete első bokszedzésén, esetleg hogy 1946-ban a hiperinfláció elől fél évre Csehszlovákiába emigrált. Még jó, hogy idejében bevezették a forintot Mivel élménybeszámolóinak se szeri, se száma, s tényleg köztünk, velünk élt, kevés ember akad az országban, akinek nincs valamilyen személyes sztorija róla.
Nekem is akad. Bő három évtizede még kisgyermekként, édesanyámmal sétálva a Csörsz utcában sikerült összefutnom vele, sosem felejtem el, ahogy – látva a felismerés szikráját a szememben – a maga jellegzetes módján rám kacsintott. Mint ahogy azt sem, amikor esztendők múlva fiatalemberként a Fény utcai piacon vásároltamban jött szembe, s legnagyobb meglepetésemre előre köszönt Aztán legközelebb, s mint kiderült, sajnos utoljára, tizenhárom éve, 2001. márciusában, a 75. születésnapján, immár újságíróként látogathattam meg Óra utcai otthonában. Akkor már súlyosan beteg volt, a régi jellegzetes gesztusok, mozdulatok – kacsintás, árnyékolás – megmaradtak, de állapota hosszabb interjút nem engedélyezett számára-számunkra. Így inkább pályafutása méltatása uralta az ünnepi cikket a személyes beszélgetés helyett, de jó volt látni őt boldogan, szerettei körében.
Utóbbiakat említeni kötelező, hiszen a családja volt a mindene, s fordítva; feleségével, Erzsébet asszonnyal bő fél évszázadot élt le egyetlen hangos szó nélkül boldogságban, egyetértésben; fia pedig nem lanyhuló lendülettel, könyvvel, filmmel őrzi az emlékét. Szepesi György rádióriporter mondta egyszer, hogy Papp Lacinak nemcsak a szorítóban, hanem a magánéletben sem akadt ellenfele, hiszen mindenki szerette. S valóban, nála a sportolói és az emberi nagyság a legmagasabb szinten találkozott. Abban a történelmi időszakban, amikor a vallásosság szinte üldözendőnek számított, számára vezérfonalat nyújtott a hit. Egyszer, Írországban még edzőjét, Adler Zsigmondot is be tudta „cibálni” a katolikus templomba egy szokásos mérkőzés előtti imára, pedig az tiltakozott: „Lacikám, nem tudod, hogy én zsidó vagyok?
– És maga nem tudja, hogy csak egy Isten van?”
Békés idős korát beárnyékoló Parkinson-kórja is akkor tudatosodott számára, amikor 1998-ban a miséről autózott haza feleségével, majd így szólt: „Itt a kulcs, nem ülök többé kocsiba, nem bírtam a kezeimnek parancsolni.”
2003. október 16-án hunyt el. Róla nevezték el a Budapest Sportarénát, 2010 óta felnőtt nemzetközi bokszverseny őrzi emlékét, a születésnapján a legtehetségesebb utánpótláskorú bunyósok megkapják a Papp László-díjat. Az egyik legnagyobb magyar emlékére.