Nem olyan régen történt, 2008-ban. A magyar jégkorong-válogatott megnyerte a szapporói világbajnokságot, feljutott az A csoportba. Mámorban úszott az egész sportág. A csapatot – vagy inkább a hősöket, ahogy a sportsajtó a rá jellemző túlzással emlegette az aranyérmeseket – novemberben a budapesti olimpiai előselejtező tornán ünnepelte a közönség. Mint a mesében, három éjjel, három nappal.
Csak egy ember borzolta elégedetlenül a szemöldökét az első hely dacára: Pat Cortina. A magyar hoki történetének egyetlen külföldi edzője, akit kanadai létére magyar szövetségi kapitányként tiszteltünk és szerettünk. „Ha komolyan gondoljuk, hogy helyt akarunk állni az A csoportban, akkor a játékosok felét ki kellene cserélni a keretben. De tudom, hogy nem lehet, most még nem. Ezek a srácok megérdemlik, hogy ünnepeljék őket” – árulta el a véleményét bizalmasan. Ötéves – s nem csak évente háromszor néhány napos – magyarországi tapasztalat birtokában.
Honfitársa, utódja, Rich Chernomaz nem mérlegelt. Tavaly jött, és idén máris kirakta a rangidős Ladányi Balázs szűrét a válogatottból. A bő keretbe sem hívta be, esélyt sem hagyott neki, hogy bizonyítsa, helye van a csapatban. A 38 éves szélső a jelenleginél bizonyára futott már jobb idényt, de így is az élen végzett a Mol Liga ponttáblázatán, a tavalyi világbajnokságot pedig a magyar válogatott második legeredményesebb játékosaként zárta. Egy év, vagy inkább néhány hónap alatt annyit nem kopott a tudása, hogy ne férne be a válogatottba, amelyből egyébként két évtizeden át, ha hívták, sohasem hiányzott.
Chernomaz e döntésével a múltnak üzent: a magyar jégkorong az ő érkezése előtt nem volt más, mint amatőrök gyülekezete. Akár még igaza is lehet. Mégis sokan, nagyon sokan vagyunk úgy, hogy a hat évvel ezelőtti magyar hokit jobban szerettük, mint a jelenlegit.
Ha választani kell, hogy Chernomaz vagy Ladányi, akkor utóbbi minden hibája dacára sem lehet kérdéses: csakis Ladányi.
