– Kammerer Zoltánnal együtt nyertek világbajnokságot és lettek negyedikek a pekingi olimpián, aztán elváltak az útjaik. Kibékültek?
– Igen. Már nem leszünk olyan barátok, mint korábban, de normális a viszonyunk, tudunk együtt dolgozni.
– Egyáltalán honnan jött az ötlet, hogy jelentkezzen Fábiánnénál?
– Az elmúlt idényben a Fradi versenyzőjeként edzettem a honvédosokkal. Tudom, mindenekelőtt köszönettel tartozom, hogy velük készülhettem, a négyesbe is betettek, de valahogy végig kívülállónak éreztem magam. Amikor pedig visszahallottam, hogy a csapatból néhányan nem látnak szívesen, akkor tudtam, hogy mennem kell. Föltettem magamnak a kérdést, mi a célom még ebben a sportágban. Nem akarok nagy szavakat használni, mert akik ismernek, tudják, hogyan éltem az elmúlt években, joggal mondják azt, hogy csak „vetítek”.
– Mégis hogyan élt?
– Nem éppen úgy, mint egy sportember: buliról bulira. Gyakran kimaradtam az éjszakában, elég önpusztító élet volt. Ám eleinte ezzel együtt is jöttek az eredmények, később pedig azzal nyugtattam magam, egyesben így is én vagyok a legjobb idehaza, elég lesz kicsit összekapni magam, s az olimpiára minden rendben lesz.
– Mármint a londonira. De nem lett rendben, itthon maradt.
– Igen. Nem volt könnyű elfogadni. Fél évet kihagytam, aztán úgy döntöttem, folytatom.
– Ám 2013 nem hozott áttörést, az olimpia után immár a világbajnokságról is lemaradt, a hazai válogatón ezer egyesben csak ötödik lett. Ne szépítsük, a többség leírta. Ön miben bízik?
– Nem akarok magyarázkodni, de nyolcszáz méterig együtt haladtam Dombvári Bencével, aki idén bronzérmes lett a világbajnokságon, ám a rossz pályabeosztás miatt lemaradtam.
– Rossz pályabeosztás Csalhatatlan jele annak, ha egy magyar kajakos lejtőre kerül. Amíg két-három hajóval nyert, teljesen mindegy volt, hogy az egyes vagy a kilences pályáról indult.
– Igen, ez igaz, de amióta átépítették, már nem reális a szegedi pálya.
