Edzőtábor helyett gipsz, Kucsera Gábor eltörte a kezét

A világbajnok kajakos késve csatlakozik társaihoz, akik ma utaznak el Dubajba.

Magyar kajakosok először edzőtáboroznak Dubajban. Az ötlet korábbi világbajnokunktól, Bártfai Krisztiántól ered, aki évek óta pilótaként dolgozik az emírségben.

A dubaji kirándulás nem álomnyaralás, a kajakosok edzője, Fábiánné Rozsnyói Katalin keményen meghajtja a fiúkat. Kammerer Zoltán lassan két évtizede tartozik a világ élvonalába – már ott volt az atlantai olimpián –, mégis félve készül az edzőtáborba. „Hétfőtől szombatig napi három edzés, vasárnap úgymond pihenésképpen csak egy. Mindez négy héten keresztül. Aki ezt túléli, reménykedhet, hogy a nyáron siklik alatta a kajak” – beszélt a rá váró megpróbáltatásról háromszoros olimpiai bajnokunk.

Kucsera Gábor idén először csinálja végig a Kati néni-féle alapozást, hiszen a nyáron csatlakozott a csoporthoz. Azaz csak csinálná, hiszen az elmúlt napokban eltörte a kezét. Az esetről különböző pletykák is szájra kaptak, éppen ezért mi megkérdeztük a kétszeres világbajnokot, mi is történt vele.

„Rácsukódott a kezemre a kapu. Reménykedtem, hogy csak zúzódást szenvedtem, de kiderült, hogy a kézfejemben az egyik csont eltörött, ezért gipszet kaptam. A csuklóm szerencsére nem sérült meg, ezért legkésőbb két hét múlva a többiek után utazom, s én is megkezdem a vízi felkészülést. Peches vagyok, hiszen az elmúlt fél évben keményen dolgoztam, jó erőben vagyok, alig vártam a vízre szállást. Addig is kerékpározással, speedfitnesszel igyekszem magam formában tartani, s a jövő héten már futhatok is” – beszélt az állapotáról Kucsera Gábor.

Talán nem haszontalan felidézni, Kucsera Gábor az ősszel milyen tervekkel látott munkához. A Magyar Nemzetnek adott szeptemberi interjúban így vallott.

– Hogyan győzte meg Fábiánnét, hogy vegye be a csapatába?
– Amikor a világbajnokság előtt két héttel odasomfordáltam hozzá, meg sem tudtam szólalni, ő már mondta: „Ne is kezdd el! Van edződ, van csapatod!” Jöttem a szokásos „igen, de hát ” szöveggel, ő egy darabig még pufogott, aztán rám rivallt, ahogy csak ő tud: „Állj be!” Beálltam. Szenvedtem, mint a kivert kutya, de végigcsináltam a három hetet az országos bajnokságig, s úgy néz ki, ott ragadtam.

– Kammerer Zoltánnal együtt nyertek világbajnokságot és lettek negyedikek a pekingi olimpián, aztán elváltak az útjaik. Kibékültek?
– Igen. Már nem leszünk olyan barátok, mint korábban, de normális a viszonyunk, tudunk együtt dolgozni.

– Egyáltalán honnan jött az ötlet, hogy jelentkezzen Fábiánnénál?
– Az elmúlt idényben a Fradi versenyzőjeként edzettem a honvédosokkal. Tudom, mindenekelőtt köszönettel tartozom, hogy velük készülhettem, a négyesbe is betettek, de valahogy végig kívülállónak éreztem magam. Amikor pedig visszahallottam, hogy a csapatból néhányan nem látnak szívesen, akkor tudtam, hogy mennem kell. Föltettem magamnak a kérdést, mi a célom még ebben a sportágban. Nem akarok nagy szavakat használni, mert akik ismernek, tudják, hogyan éltem az elmúlt években, joggal mondják azt, hogy csak „vetítek”.

– Mégis hogyan élt?
– Nem éppen úgy, mint egy sportember: buliról bulira. Gyakran kimaradtam az éjszakában, elég önpusztító élet volt. Ám eleinte ezzel együtt is jöttek az eredmények, később pedig azzal nyugtattam magam, egyesben így is én vagyok a legjobb idehaza, elég lesz kicsit összekapni magam, s az olimpiára minden rendben lesz.

– Mármint a londonira. De nem lett rendben, itthon maradt.
– Igen. Nem volt könnyű elfogadni. Fél évet kihagytam, aztán úgy döntöttem, folytatom.

– Ám 2013 nem hozott áttörést, az olimpia után immár a világbajnokságról is lemaradt, a hazai válogatón ezer egyesben csak ötödik lett. Ne szépítsük, a többség leírta. Ön miben bízik?
– Nem akarok magyarázkodni, de nyolcszáz méterig együtt haladtam Dombvári Bencével, aki idén bronzérmes lett a világbajnokságon, ám a rossz pályabeosztás miatt lemaradtam.

– Rossz pályabeosztás Csalhatatlan jele annak, ha egy magyar kajakos lejtőre kerül. Amíg két-három hajóval nyert, teljesen mindegy volt, hogy az egyes vagy a kilences pályáról indult.
– Igen, ez igaz, de amióta átépítették, már nem reális a szegedi pálya.

– Mi a garancia arra, hogy valóban megkomolyodott, s néhány hónap múlva nem azt halljuk, elköszönt Fábiánnétól, mert rájött, mégsem erre a típusú munkára van szüksége?
– Megnősültem, apa lettem, tudom, sok hibát elkövettem, s talán még nem késő, hogy bizonyítsak. Ismerem magam, egyedül nem megy, arra van szükségem, hogy szorongassanak. Kati nénit kérni sem kell erre.

– Mi a célja?
– Ahogy lefelé, úgy fölfelé is lépésről lépésre vezet az út. Szeretnék visszakerülni a válogatottba, kijutni a világbajnokságra, ha sikerül, a többit majd meglátjuk.