– Hogyan értesült Rich Chernomaz döntéséről?
– A keretet szerdán hozták nyilvánosságra, ő még hétfőn felhívott, s közölte a döntését.
– Hogyan fogadta?
– Alapvetően nem vagyok lelkizős alkat, de taccsra tett. Napokig nem találtam a helyem, rágódtam a dolgon.
– Hogyan tudott készülni így a Fehérvár elleni Magyar Kupa-meccsre?
– Egyrészt nehezen, másrészt viszont éppen e mérkőzés segített, mert volt feladat, amire készülnöm kellett.
– Hogyan érintette az újvárosi közönség kiállása?
– Miért is tagadnám, könnybe lábadt a szemem. Ugyanúgy, amikor olvastam Sofi (Sofron István, Ladányi egykori sorstársa, a német Krefeld válogatott játékosa – a szerk.) nyilatkozatát, amelyben kijelentette, ott lenne a helyem a csapatban.
– Ha ez segít, ugyanezt mondta Tokaji Viktor is, s valószínűleg a válogatott játékosok többsége így gondolkozik.
– Ennek igazán örülök.
– Ha az össznépi tiltakozás, netán sorozatos sérülések hatására Chernomaz meggondolná magát, s mégis behívná a keretbe, akkor menne?
– Nem. S nem azért, mert ennyire önérzetes vagyok. Őszinte leszek, kevésbé izgat, hogy mit gondol rólam egy kanadai edző, aki összesen tíz meccsen és mondjuk harminc edzésen látott játszani. Ám az kimondottan rosszulesik, hogy a szövetség vezetői, akik közül többekkel éveken át együtt játszottam, vagy gyerekkorom óta ismernek, csak mossák a kezüket. Ha az elmúlt húsz év, amit a válogatottban eltöltöttem, nekik csak ennyit ér, akkor nekem is le kell vonnom a tanulságot. Nekik is tudniuk kell, ahhoz, hogy Chernomaz most zsíros fizetésért dirigálhasson, nekem és a társaimnak két évtizeden át zsebpénzért kellett folyamatosan bizonyítanunk.
– Lesz még válogatott?
– Biztosan nem.
– Mit érzett, amikor péntek este a Volánnak beverte az első gólját, amivel vezetést szereztek? Elégtételt?
– Tudom, sokan azt gondolják, hogy az Öregnek (idősebb Ocskay Gábor, a Fehérvár szakosztály-igazgatója – a szerk.) mutogattam, pedig, esküszöm, azt sem tudtam, hogy ott áll. Ösztönösen a közönség felé fordultam, s örömömben ráztam az öklöm.
– Úgy, mint idén még egyszer sem
– A Volánt nem is győzzük le minden évben többször. Én nem is emlékszem rá, hogy legutóbb mikor sikerült.
– Ha minden igaz, nyolc éve, 2006-ban.
– Nem tegnap volt.
– Az sem, amikor elkezdte a játékot. Mire emlékszik vissza a legszívesebben?
– Tízévesen kezdtem el hokizni, aki manapság ebben a korban jelentkezik, azt eltanácsolják. Húszéves koromig nyitott pályán edzettem és játszottam, az idény csak öt hónapon át, november elejétől március végéig tartott. Sokáig még csak különösebben tehetségesnek sem tartottak. De szorgalmas voltam, és figyeltem az idősebbekre. Például Ancsin Janira. Ő már hozzánk képest is lassan korcsolyázott, amiről persze nem tehetett, nem tanították meg rendesen. De a koronggal prímán bánt. Ismert jelenet, a hokisok a bemelegítés elején körbe-körbe korcsolyáznak. Jani egyszer odaszólt nekem, úgy csináljam, hogy ne a korongot nézzem, hanem egy pontot a plexin. Sokáig kellett gyakorolnom, de megtanultam úgy vezetni a korongot, hogy nem tapad rá a tekintetem.
– Mi az, ami még felejthetetlen a kezdetekből?
– Ha havazott edzés közben, az egyik brigád kotorta a havat, a másik pedig addig lőhetett kapura, ameddig tiszta volt a jég. Rengeteget fagyoskodtunk, a sisakot például körbetekertük ragasztószalaggal, a „recsegővel”, hogy ne süvítsen be a szél. A nagy hidegben Kercsó Árpád sokszor a kicsi zsűrifülkéből vezényelte az edzést mikrofonon keresztül. Ha suttogott, akkor csak a közelben lévő HBH sörözőig hallatszott el a hangja, ha kiabált, akkor a moziig, a hangszórók olyan erősek voltak. Előfordult, hogy úgy tettünk, mintha nem hallanánk, amit mond, olyankor az egész város élvezte az edzést.
– Mikor jött el a fordulat, amikor a legjobbak közül is kiemelkedett?
– Egészen tizenhat éves koromig tényleg csak a kispad legvégén gubbasztottam, elvétve jutottam játéklehetőséghez, igaz, ennek ellenére csak egy edzésről hiányoztam, amikor a bátyámmal belefeledkeztünk a szánkózásba. Nem is én untam rá erre az állapotra, hanem az édesapám. Azt mondta, ha hokis nem lesz belőlem, akkor inkább tanuljak. Kercsó győzködte, még egy évet legyen türelemmel. Mit ad Isten, nem sokkal ezután eltört a bokám. Hat hétig csak gyúrni tudtam. Alapvetően inkább későn érő típus vagyok, de akkor megerősödtem. Ez még az idény elején történt, kevés jeges edzést mulasztottam, így nem volt jelentős a lemaradásom. Már abban az évben én voltam a legeredményesebb játékos a csapatban.
– 1995-ben, tizenkilenc évesen már szerepelt világbajnokságon. Felejthetetlen emlék volt?
– Mindenképpen. Kereskedelmi mennyiségben szállítottuk a hotelbe a sört az idősebb játékosoknak. Akikre viszont egy rossz szavam sem lehet. Nálunk is sokkal mostohább körülmények mellett készültek. Ráadásul hobbiból, munka mellett amatőrként, mert akkor nem lehetett megélni a jégkorongból.
– Mikor változott meg a légkör?
– Az ezredforduló tájékán, de csak nagyon lassan. Noha a pályán egyre szebb sikereket értünk el, igazán profi szerződést én először Brianconban kötöttem.
– Ha már szóba került a francia városka, Mátéval és a családjával tartja még a kapcsolatot?
– Egyre ritkábban találkozunk, nem szeretném, hogy úgy érezzék, örök hálával tartoznak nekem.
– Pedig szép gesztus volt, hogy a súlyos síbalesetet szenvedett, kómába került fiú édesanyját befogadták.
– A helyünkben szerintem mindenki ezt tette volna. Amikor hallottunk róla, hogy mi történt, meglátogattuk Mátét a kórházban. Felhívtam a feleségemet, mondtam neki, felajánlom az édesanyjának, hogy a kezelés alatt lakjon nálunk. Így is történt. Egy hónapig élt velünk, ami nekünk nem jelentett gondot, hiszen az ötszobás lakásban így is kényelmesen elfértünk, az pedig nem osztott, nem szorzott, hogy egy fővel többre kellett főzni. Máté szerencsére teljesen felépült, így ez tényleg vidám történet.
– Vissza a jégre, mikor kezdtek el álmodozni az A csoportról?
– Az első igazán jól sikerült vb, 2002 után, de mindvégig reálisan értékeltük a helyzetünket.
– Régi játszótársai közül már csak Tokaji Viktor van a jégen. Melyikük húzza tovább?
– Válogatottszinten egyszerre kezdtük, de Tokinak sérülés miatt egy vb kimaradt. Idén befoghat.
– S klubszinten?
– Én még nem szeretném abbahagyni a játékot.
