– Világbajnokságon nyert ezüstérmet, olimpián bronzot, háromszoros Európa-bajnok. Az elmaradt olimpiai arany örökre fájó pont?
– Nem vagyok megkeseredett ember, de persze szerettem volna én is olimpiai bajnok lenni, amire 1984-ben lett volna a legtöbb esélyem. Moszkvában még, Szöulban pedig már nem voltam a csúcson.
– Kicsit irigyli ezért a pályatársait, Magyar Zoltánt és Borkai Zsoltot?
– Cseppet sem. Magyar Zolitól vettem át a stafétabotot, Borkai Zsoltnak adtam át, én is lehettem volna aranyérmes, de a közbeszólt a történelem. A kapcsolatunk annyira kiegyensúlyozott, sőt baráti, hogy az ő hívásukra tértem vissza a sportéletbe. Három éve először Győrben dolgoztam önkormányzati sportszervezőként, most pedig mindketten a főnökeim, hiszen a tornaszövetség utánpótlás vezetőjeként az olimpiai bizottság égisze alá tartozó programot koordinálom.
– Mit tart a pályafutása legnagyobb sikerének?
– Adódna, hogy az Eb-aranyakat emeljem ki, de aki kicsit is ért a tornához, az talán egyetért azzal, az 1983-as összetett Európa-bajnoki bronz értékesebb a szerenkénti sikereknél.
– Minek köszönhetően volt mind a hat szeren eredményes?
– Akkoriban még nem volt olyan fokú a specializálódás, mint manapság, a szabályok is megkövetelték, hogy mindenki induljon összetettben. Bármily meglepő, nem számítottam kiugró tehetségű tornásznak. Borkai Zsolt például, ha meglátott egy új mozdulatsort, egy hét múlva már be is tudta mutatni, ugyanehhez nekem hónapokra volt szükségem. Persze ennek is megvolt a maga előnye, a sok edzésnek köszönhetően szinte belém égtek a gyakorlatok.
– Akkoriban szokatlanul sokáig, több mint tíz éven át, 1979-től 1989-ig tartozott a világ élmezőnyébe. Ennyire szerette a tornát?
– A hosszú pályafutásom egyértelműen Los Angeles következménye. Úgy terveztem, hogy az olimpia után visszavonulok, ám mivel lemaradtam róla, meggyőztek a folytatásról. Szöulban már leszálló ágban tornáztam, utána abba is hagytam, de Bordán Dezső megkért arra, hogy egy sérülés miatt még vállaljam az 1989-es világbajnokságot. Megtettem, de őrültség volt. Ahogy öregszik az ember, egyre többet foglalkoztatja, mi történik, ha elront egy ugrást. Én a pályafutásomat megúsztam súlyos sérülés nélkül, de 1989-ben tényleg halálfélelmem volt. Sok felejthetetlen élmény köt a tornához, azt azonban nem merném állítani, hogy a búcsú szép volt.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!