Vasárnap befejeződött a vízilabda Európa-bajnokság, ha esetleg elfelejtettük volna ezt a nyilvánvaló tényt, a Margitsziget bejáratánál a sárga labdába bújtatott naptár figyelmeztet rá: a digitális kijelző nullája – bizony, már csak ennyi nap van hátra a tornából.
Fotó: Ch. Gáll
Már a villamoson összeakadtam egy éltes házaspárral, mind a hölgy, mind az úr nemzeti színűre pingált arccal, zászlóba burkolózva, mindennap kint voltak, amikor a magyarok játszottak, természetesen a döntőt sem hagyhatják ki.
Pár lépéssel a sorompó után – ahová elvileg, ismétlem: elvileg – géperejű jármű nem teheti be a „lábát”, félkarú koldus ül egy fának támasztva a hátát, egyetlen kezében papírpohár. Beleejtem a nálam lévő összes aprót, mire elkezd mesélni. „Amúgy a Moszkva tér – én már csak így hívom – a munkahelyem, de tegnap áttelepültem ide, hátha jobban megy majd az üzlet. Szombaton összejött 1500-2000 forint, időarányosan most is itt tartok.” Amikor elköszönök tőle, még utánam kiált: „Remélem, ma is győzünk!”
Mindnyájan ezt reméljük, ahogy közeledek az uszoda bejáratához, öten is megállítanak „Jegyet veszek!” felkiáltással, egyelőre még nekem sincs, remélem, odabent vár rám a sajtóakkreditáció. A jegypénztárak a döntőre már ki sem nyitottak, természetesen minden jegy elkelt. Közben még rám köszön Fábián László, a MOB sportigazgatója és Dala Tamás, a Nemzeti Sportuszodák igazgatója, ha úgy tetszik, a házigazdánk is, akikkel a Hajós Alfréd uszoda bejáratánál futok össze. Odabent – miután megvan a „zsuga” – az első ismerős Ratko Rudics négyszeres olimpiai bajnok edzőlegenda – 1984, 1988 Jugoszlávia, 1992 Olaszország, 2012 Horvátország –, aztán már a bőség zavara dől ránk: emitt Faragó Tamás, amott Kárpáti György, nem győzzük kapkodni a fejünket, az egy főre eső olimpiai bajnokok száma a kettőhöz közelít.
Természetesen felbukkan Kemény Dénes, a Magyar Vízilabda Szövetség elnöke is, szóval teljes a sztárparádé.
Időközben megkezdődik a bronzmérkőzés, az Olaszország–Montenegró összecsapás.
Mellettem a La Gazzetta dello Sport újságírója átszellemült arccal, behunyt szemmel énekli az olasz himnuszt, „Fratelli d’Italia ”, érdekes, ilyesmit magyar kollégától ritkán látok, magamat is beleértve