Vasárnap este újabb ország neve került le arról az egyre rövidülő listáról, amelyen azok a labdarúgó-válogatottak szerepelnek, amelyek még sohasem győzték le hazánkat. (Ma már csak ilyen neveket találunk ebben a lajstromban, mint Luxemburg, Albánia, Liechtenstein és néhány hasonlóan „magasan” jegyzett együttes.) Vasárnapig Észak-Írország is rajta volt ezen a sajátos dicsőséglistán, mivel a két ország addigi négy összecsapását kivétel nélkül megnyertük.
– A Groupama arénabeli 1-2 azonban átírta a történelemkönyvet.
– Kár érte. Már csak azért is, mert valaha nem okozott gondot egy Észak-Írország-szintű válogatott elintézése. Legalábbis ez tűnik ki az 1988-as és az 1989-es összecsapás – a sorban az első és a második – egy-egy magyar gólszerzőjével folytatott beszélgetésből.
– 1988. október 19-én a Népstadionban fogadtuk világbajnoki selejtezőn az északíreket, a mi kispadunkon – második időszakában – Mezey György ült, az ellenfélén a legendás Billy Bingham. A vendégeknél pályára lépett a válogatott mostani menedzsere, Michael O’Neill is. 1-0-ra győztünk, a gólunkat Vincze István, a Puskás Akadémia U17-es csapatának jelenlegi edzője lőtte.
– Arra emlékszem, hogy Allan McKnight, az északírek kapusa tízesre védett, csak a 85. percben sikerült feltörni a védelmüket az én gólommal. Akkoriban még annyira felette álltunk az északíreknek, hogy a közönség szinte vereségként értékelte a sovány 1-0-s győzelmünket – idézte fel Vincze a 26 évvel ezelőtti történéseket.
– Milyen érzések munkálnak önben a mostani 2-1-es vereségünk után?
– A meghatározó érzés a szomorúság. Ez a mérkőzés meg volt nyerve, a 75. percben szereztük meg a vezetést – most teljesen mindegy, hogy milyen játékkal –, meg kellett volna őriznünk az előnyt. Egy kicsit fordítva ültünk a lovon. Amikor támadni kellett volna lehengerlő módon, vagyis az első 75 percben, a gólunkig, nos, addig óvatoskodtunk, amikor meg mindenáron meg kellett volna védeni az előnyünket, a 75. perc után, akkor meg tovább támadgattunk, és figyelmetlenek voltunk.
– Mi a baj a magyar futballal?
– Az, ami már 26 éve is volt, csak most sokkal nagyobb a baj. Már az én időmben is megdöbbenve tapasztaltam akár Olaszországban a Leccénél, akár Belgiumban az Ekerennél vagy Portugáliában a Campomaiorensénél, hogy kevesebbet edzenek, mint mi itthon, Magyarországon!
– ???
– Igen, időben kevesebbet, csakhogy háromszoros intenzitással. Ott minden edzés egy-egy háború, kiköpik a tüdejüket a játékosok a gyepre, nemcsak imitálják az összecsapásokat, hanem csattognak a bokák, szikrázik a levegő is. Egy edzés után maga a meccs már könnyed szórakozásnak tűnik. Nálunk meg? Az edzés tömény unalom, langyos téblábolás, és ezek után nem csoda, hogy a mérkőzések is lassított filmként peregnek.
– Önnél, Felcsúton is?
– Én igyekszem felpörgetni az edzéseket
– És a játékosok pörögnek?
– Hellyel-közzel
– Egy évvel később, 1989. szeptember 6-án – szinte napra pontosan negyedszázaddal a vasárnapi tragikus 1-2 előtt – a belfasti Windsor Parkban 15 ezer néző előtt 2-1-re megvertük mostani legyőzőinket a pesti meccs visszavágóján. Az első gólunkat a 13. percben Kovács Kálmán szerezte.
– Sima győzelem volt, Bogesz (Bognár György – a szerk.) rúgta a második gólunkat, Norman Whiteside a 89. percben szépített, tehát nem forgott veszélyben a sikerünk. Ha már szóba került a neve. Az a nagyon nagy baj, hogy manapság egyik csapatban sincs Whiteside vagy hasonló kaliberű labdarúgó – morfondírozott az 56-szoros válogatott egykori csatár, aki manapság testnevelő tanárként a „nemzet napszámosa”.
– Csak ez a baj?
– Nem. Nekem az sem tetszett, hogy a meccs felvezetésénél folyton hangsúlyoztuk, hogy az ellenfélnél hét olyan labdarúgó van, aki a Premier League-ben szerepel. Mintha ezzel is feljebb akartuk volna srófolni az értéküket. Holott ez a kutyát sem érdekli. Amikor nálunk is játszottak angol élvonalbeli futballisták, Gera, Priskin, Halmosi, Buzsáky meg a többiek, akkor ezt sohasem emeltük ki. De ennél sokkal nagyobb probléma is van.
– Mi lenne az?
– Szereptévesztésben vagyunk, nem találjuk a helyünket. Nem tudjuk elhelyezni magunkat a futballtérképen, folyton eredménykényszerben játszik a válogatott, tovább akar jutni, mert azt hisszük, hogy mi még számítunk valamit a sportágban. Nem kéne törődni az eredménnyel, csak szép nyugodtan ki kellene menni a pályára és megpróbálni kihozni magunkból a maximumot, illetve a saját örömünkre futballozni. Ha győzünk, győzünk, ha kikapunk, kikapunk. Akkor biztosan jobban menne a játék.
– Sajátos szemlélet, mit mondjak
– Pedig meg kellene próbálni így gondolkodni. A futballban sok minden esetleges. Mi történt volna, ha például a 80. percben lefújják a meccset?
– Akkor egy-nullra győzünk, és
– És akkor jobbak vagyunk? Egy frászt. Más kérdés, hogy nem fújták le. Sajnos mi mindenben fordítva ülünk a lovon. Döbbenten figyeltem, mert kinn voltam a tényleg csodálatos Groupama Arénában, hogy a második félidőben egyik-másik játékosunk jelezte a közönségnek a kezével, szinte kikövetelte a biztatást. Pedig azt a játékunkkal kell kiérdemelni. Nekünk annak idején eszünkbe sem jutott volna, hogy integessünk a nézőknek, ugyan szurkoljanak már De az utánpótlás szintjén is más hozzáállásra lenne szükség.
– Tudom, Vincze „Pilu” is említette, hogy meg kellene feszülni az edzéseken
– Nem erre gondolok. Nem azt kéne nézni, hogy hány profit tudunk kinevelni abból a 80 ezer fiatalból, aki napjainkban Magyarországon regisztráltan futballozik. Fordítva: meg kellene vizsgálni, mit tudunk adni a futball által annak a 79 800 srácnak, akiből nem lesz profi játékos. Egy közösséghez akkor is tartozhat az ember, ha folyton kikap a csapat. Ismétlem: el kellene fogadni a helyünket a világ futballjában. A mindennapos testnevelés óriási vívmány. Hetente töltsön el öt alkalmat a gyerek a tornateremben, kétszer pedig futballozzon kint a szabadban. Épüljön be a foci az életükbe, mindenféle eredménykényszer nélkül, és ha egészséges felnőttek lesznek, már megérte. Minden a testnevelésbe fektetett forint ötszörösen térül meg az egészségügyben. Pokolba a görccsel, felejtsük el az eredményhajszát, és meglátjuk, akkor maguktól jönnek majd az eredmények!
