Kovács Kálmán: Fogadjuk el, hogy senkik vagyunk

Bele kellene törődnünk, hogy fehér folt vagyunk a futballtérképen.

– Mi a baj a magyar futballal?
– Az, ami már 26 éve is volt, csak most sokkal nagyobb a baj. Már az én időmben is megdöbbenve tapasztaltam akár Olaszországban a Leccénél, akár Belgiumban az Ekerennél vagy Portugáliában a Campomaiorensénél, hogy kevesebbet edzenek, mint mi itthon, Magyarországon!

– ???
– Igen, időben kevesebbet, csakhogy háromszoros intenzitással. Ott minden edzés egy-egy háború, kiköpik a tüdejüket a játékosok a gyepre, nemcsak imitálják az összecsapásokat, hanem csattognak a bokák, szikrázik a levegő is. Egy edzés után maga a meccs már könnyed szórakozásnak tűnik. Nálunk meg? Az edzés tömény unalom, langyos téblábolás, és ezek után nem csoda, hogy a mérkőzések is lassított filmként peregnek.

– Önnél, Felcsúton is?
– Én igyekszem felpörgetni az edzéseket

– És a játékosok pörögnek?
– Hellyel-közzel

– Egy évvel később, 1989. szeptember 6-án – szinte napra pontosan negyedszázaddal a vasárnapi tragikus 1-2 előtt – a belfasti Windsor Parkban 15 ezer néző előtt 2-1-re megvertük mostani legyőzőinket a pesti meccs visszavágóján. Az első gólunkat a 13. percben Kovács Kálmán szerezte.
– Sima győzelem volt, Bogesz (Bognár György – a szerk.) rúgta a második gólunkat, Norman Whiteside a 89. percben szépített, tehát nem forgott veszélyben a sikerünk. Ha már szóba került a neve. Az a nagyon nagy baj, hogy manapság egyik csapatban sincs Whiteside vagy hasonló kaliberű labdarúgó – morfondírozott az 56-szoros válogatott egykori csatár, aki manapság testnevelő tanárként a „nemzet napszámosa”.

– Csak ez a baj?
– Nem. Nekem az sem tetszett, hogy a meccs felvezetésénél folyton hangsúlyoztuk, hogy az ellenfélnél hét olyan labdarúgó van, aki a Premier League-ben szerepel. Mintha ezzel is feljebb akartuk volna srófolni az értéküket. Holott ez a kutyát sem érdekli. Amikor nálunk is játszottak angol élvonalbeli futballisták, Gera, Priskin, Halmosi, Buzsáky meg a többiek, akkor ezt sohasem emeltük ki. De ennél sokkal nagyobb probléma is van.

– Mi lenne az?
– Szereptévesztésben vagyunk, nem találjuk a helyünket. Nem tudjuk elhelyezni magunkat a futballtérképen, folyton eredménykényszerben játszik a válogatott, tovább akar jutni, mert azt hisszük, hogy mi még számítunk valamit a sportágban. Nem kéne törődni az eredménnyel, csak szép nyugodtan ki kellene menni a pályára és megpróbálni kihozni magunkból a maximumot, illetve a saját örömünkre futballozni. Ha győzünk, győzünk, ha kikapunk, kikapunk. Akkor biztosan jobban menne a játék.

– Sajátos szemlélet, mit mondjak
– Pedig meg kellene próbálni így gondolkodni. A futballban sok minden esetleges. Mi történt volna, ha például a 80. percben lefújják a meccset?

– Akkor egy-nullra győzünk, és
– És akkor jobbak vagyunk? Egy frászt. Más kérdés, hogy nem fújták le. Sajnos mi mindenben fordítva ülünk a lovon. Döbbenten figyeltem, mert kinn voltam a tényleg csodálatos Groupama Arénában, hogy a második félidőben egyik-másik játékosunk jelezte a közönségnek a kezével, szinte kikövetelte a biztatást. Pedig azt a játékunkkal kell kiérdemelni. Nekünk annak idején eszünkbe sem jutott volna, hogy integessünk a nézőknek, ugyan szurkoljanak már De az utánpótlás szintjén is más hozzáállásra lenne szükség.

– Tudom, Vincze „Pilu” is említette, hogy meg kellene feszülni az edzéseken
– Nem erre gondolok. Nem azt kéne nézni, hogy hány profit tudunk kinevelni abból a 80 ezer fiatalból, aki napjainkban Magyarországon regisztráltan futballozik. Fordítva: meg kellene vizsgálni, mit tudunk adni a futball által annak a 79 800 srácnak, akiből nem lesz profi játékos. Egy közösséghez akkor is tartozhat az ember, ha folyton kikap a csapat. Ismétlem: el kellene fogadni a helyünket a világ futballjában. A mindennapos testnevelés óriási vívmány. Hetente töltsön el öt alkalmat a gyerek a tornateremben, kétszer pedig futballozzon kint a szabadban. Épüljön be a foci az életükbe, mindenféle eredménykényszer nélkül, és ha egészséges felnőttek lesznek, már megérte. Minden a testnevelésbe fektetett forint ötszörösen térül meg az egészségügyben. Pokolba a görccsel, felejtsük el az eredményhajszát, és meglátjuk, akkor maguktól jönnek majd az eredmények!