Egervári Sándort tavaly ősszel elsodorta az amszterdami 1-8, segítője, Csábi József egy meccsre ugrott be helyette, Pintér Attilát december 19-én nevezték ki. Méghozzá általános meglepetésre. Eredetileg ugyanis idegenből várták, vártuk a trénert, meg is született hozzá a megfelelő ideológia és kifejezés, a „tudásimport”. Ezért a szövetség, az MLSZ nem véletlenül érezte úgy, hogy a helyzet magyarázatot igényel, és ezt eme kommünikében tette meg: „a remélt eredményesség elérésére minden külföldi edző hosszabb időt kért a szövetségtől. Ez a jelenlegi helyzetben nem fogadható el, amikor szeptemberben már a 2016-os Eb-kijutás küzdelmeire készen álló csapattal kell rendelkeznie Magyarországnak. Ez önmagában elegendő érv volt a visszakozásra, amire ráerősített, hogy a komoly, felkészült külföldi szakemberek javadalmazási igénye és az MLSZ fizetési hajlandósága között lényeges eltérés van.”
Két tiszta indok, plusz egy tiszta helyzet. Pintér Attila mellett szólt játékosmúltja az 1984-es ifi-Eb-győzelemmel, húsz felnőttválogatottságával, valamint edzői sikerei, a Ferencvárossal 2004-ben, a Győrrel 2013-ban nyert bajnoki cím. Ellene pedig nem igazán eurokonform stílusa mellett az, hogy bár bevallottan „futballőrült”, hivatása megszállottja – maga Csányi Sándor jelentette ki róla az NSO Tv-nek nyilatkozva, hogy taktikailag a legjobban felkészült magyar edző –, nem tekinthető a szakma teoretikusának, és nem egy csapatával, játékosával folytatott „szpáhigazdálkodást”, kapcsolatuk záros határidőn belül kimerült. E kockázati tényezőkkel azonban mindenki az első pillanattól kezdve tisztában volt, személyében – mondjuk Lothar Matthäus vagy Erwin Koeman ismeretlen edzői és emberi kvalitásaival szemben – senki sem vett zsákbamacskát.
Pintér a kapitányi kinevezését megelőző tíz évben pont azt a formáját hozta, amit az azt követő, napjainkig eltelt tíz hónapban. Sőt, mivel kommunikációs tréningre küldték, ráadásul ezt a széles nyilvánosság előtt jelentették be, egyrészt elvárták tőle, hogy habitusán változtasson, másrészt ezt némi túlzással tízmilliós, a helyzetén olykor kajánkodó közönség előtt kellett megtennie. E kétségtelenül visszafogott és szalonképes „mű-Pintér” így amellett, hogy elveszítette egyik akár erényként is hasznosítható alapvonását, lobbanékonyságát, állandó önkontrollra, szerepjátszásra kényszerült, ami önmagában is viszi az energiát.
Ettől persze még nem olvasott fel lelkesítőként az öltözőben Ady-verset, mint egyik elődje, Gallowich Tibor, és sem a csapat összeállításánál, sem pillanatnyi játékhelyzetekhez alkalmazkodva nem húzott olyan meghökkentőket, mint mondjuk Verebes József. Aki ezt várta, remélte tőle, az hírből sem ismerte. Mert Pintér Attila nagyon is kalkulálható. Nem lévén zseni, nem a rögtönzések híve, hanem a tervezhetőségé. Ezért is jelentette be már első sajtótájékoztatóján, hogy rendszeres és alapos kapcsolatot építene ki a klubokkal és a kollégákkal, valamint ismétlődő válogatott-összetartásokon ismertetné meg kiszemeltjeit a nemzeti csapat követelményrendszerével, a taktikai feladatokkal. Az első edzőtábort már január 6-án megtartotta, aztán 13-ára és 20-ára is összehívta a keretét, február elejére pedig törökországi edzőtáborozást szervezett. Senki sem figyelmeztette, hogy ez tévút, sokkal inkább biztatták. Egészen addig, amíg már az első közös két napot követően a magyar labdarúgásban elévülhetetlen érdemeket még nem szerzett Szivics Tomiszlav, a Diósgyőr trénere ilyesmiket nem mondott: „Valaki magyarázza el nekem, mire volt jó edzést vezényelni nagyjából egy hónapja pihenő játékosoknak válogatottmelegítőben! [ ] Megdöbbentett, amit a televízióban láttam. [ ] Mi értelme volt így meghajtani ezeket a pihenőből visszatérő játékosokat? [ ] Nem beleszólva a kapitány munkájába, megmagyarázhatatlan ez a kemény kezdés.[ ] Ha majd jön egy fontos bajnoki, és nekem idetelefonál valaki a szövetségből, hogy Pintér úr vinné teszttréningre a fiaimat, hát azt mondom: nem.”
Mondhatott, amit akart, húsba vágó következmények nélkül. Szivics ma is a DVTK megbecsült trénere, talán már maga sem emlékszik rá, hogy januárban ő ütötte az első rést a kapitány rendszerén, fedezékén. Pintér nagyjából ekkortól, amint nálunk megszokott, egy szakasz „katonával” az első lövészárokban harcolt. Az összetartások, konzultációk esetlegessé váltak, a válogatott fent idézett követelményrendszere a taktikai feladatokkal együtt Pintér tarsolyában maradt. Ennek jeleként a csapat vasárnap, az északírek ellen abszolút felkészületlennek tűnt az „egygólos előny őrzése emberhátrányban” típusú váratlan helyzetre, bár ez nyilván kissé túlzott összefüggés. Az azonban nem az, hogy a tétmérkőzések megkezdésére a több forrásból is meggyengített szövetségi kapitány olyan robothoz vált hasonlatossá, amelyben kezd lemerülni az elem, és ezt a játékosok is bizonyára észlelték. A pályáról érkező gesztusok, testbeszédek ezt pontosan tükrözték.
Nagyjából itt tartunk most. És ez a kiindulási alap összességében sokkal kedvezőtlenebb, mint önmagában a vesztes rajt. Pintér Attila felelőssége természetesen elvitathatatlan, megvannak a maga korlátai. E korlátok azonban tavaly decemberben is megvoltak, sőt ismertek voltak.
Jó döntés nincs. Ám a rossz döntéseknek is léteznek fokozataik.
