Ha 1939-ben nem tör ki a II. világháború, akkor Ázsia már 1940-ben megrendezhette volna első olimpiáját, hiszen Tokió nyerte el a házigazdaságot. Ám a történelem közbeszólt, a világégés után Japánnak vesztes félként megszorítások közepette kellett újraépítenie magát, s bár fővárosa az 1960-as nyári seregszemlére megint pályázott, akkor a hét jelentkező közül utolsó lett. Az 1964-esnél viszont már az első, hiszen a NOB 1959. áprilisi müncheni döntése alapján megelőzte Bécset, Brüsszelt és Detroitot. (Nevezettek azóta sem rendeztek ötkarikás játékokat.)
A hidegháború közepette szinte csodaszámba ment, hogy csak Kína, a Koreai NDK és Indonézia mondta le politikai okok miatt a szereplést, az NSZK és az NDK pedig 1956-hoz és 1960-hoz hasonlóan Egyesült Német Csapat néven együtt szerepelt (1968-ban viszont már külön). Összesen 14, zömében afrikai ország először küldte el sportolóit a sport nagy ünnepére, de természetesen nem ők vitték a prímet az 5151 résztvevő közül. A történelmet képviselte az olimpiai lángot meggyújtó Szakai Josinori, aki a szokásokkal ellentétben nem egy híres sportoló volt, hanem 1945. augusztus 6-án, az atombomba ledobásakor született Hirosimában. Az ötlet a maga torokszorító mivoltában is telitalálatnak bizonyult, mint ahogy a japán házigazdák szervezési munkájának szinte minden egyéb részlete is. Hatalmas infrastrukturális beruházásokkal (megépült például a Sinkanszen gyorsvasút Oszakáig) világvárossá tették Tokiót, s igazi XX. századi modern multisporteseménnyé az olimpiát, ami eközben mégis megmaradt emberközelinek, hála a helyiek hagyományos vendégszeretetének.
A viadal csillagai „cserébe” csodás színvonalat biztosítottak: az ausztrál úszó Dawn Fraser, az amerikai diszkoszvető Alfred Oerter és a szovjet evezős Vjacseszlav Ivanov sorozatban harmadszor jutott a csúcsra, az etióp maratonista, Abebe Bikila megvédte címét.
A két legendás szovjet tornász, Larisza Latinyina és Borisz Sahlin 18-ra (9 arany), illetve 13-ra (7) tornázta fel ötkarikás medáljai számát. Az úszómedencében Fraser mellett – aki emelkedett hangulatában eltulajdonította a császári palota egyik lobogóját, ezért őrizetbe vették, majd eltiltották – az amerikai Don Schollander volt a sztár négy diadalával.
A magyar sportolók az 1952-es csúcs, a forradalom hatása alatti 1956-os, majd a visszafogott 1960-as eredmények után 10 arannyal, 7 ezüsttel és 5 bronzzal visszakapaszkodtak a legjobbak közé, az éremtáblázat 6. helyére. Rejtő Ildikó kétszer nyert (női tőr egyéni és csapat), Hammerl László sportlövő és Török Ferenc öttusázó első és harmadik helyet is szerzett, győzött még a labdarúgó- és a vízilabda-válogatott, Pézsa Tibor kardozó és a férfi párbajtőrcsapat, a birkózószőnyegen három ezüst után Polyák Imre, valamint Kozma István, akit társai nem tudtak feldobálni méretei miatt
Szajonara! – villogott a záróünnepségen a kivetítőn, s a mieink egy része a napokban tényleg visszatért ötven évvel korábbi sikerei színhelyére. A világ sportja pedig 2020-ban teszi meg mindezt, hiszen akkor megint Tokió lesz a nyári olimpia házigazdája. Bizonyára hasonló, mint 1964-ben volt.
