Novak Djokovics, a lenézett „kelet-európai” teniszbajnok

Boris Becker nem bírta tovább, és a vasárnapi wimbledoni férfi egyes döntő után a BBC-ben beszólt a közönségnek.

Wimbledon, 2019. július 14. A világelsõ szerb Novak Djokovic a trófeával, miután legyõzte a svájci Roger Federert a wimbledoni teniszbajnokság férfi egyesének döntõjében 2019. július 14-én. Djokovic ötödször nyerte meg a wimbledoni teniszbajnokság férfi egyes versenyét. MTI/EPA/Nic Bothma Fotó: Nic Bothma Forrás: MTI/EPA/Nic Bothma

Boris Becker, a háromszoros wimbledoni bajnok nem bírta tovább, és a vasárnapi Djokovics-Federer döntő után – melyet Djokovics óriási csatában, öt játszmában nyert meg – a BBC-ben beszólt a wimbledoni közönségnek: „16 Grand Slam-győzelem után fel kellene végre már fognunk, hogy mekkora bajnok Novak Djokovics… Federer minden idők bajnoka, és joga van ahhoz, hogy megkapja ezt a szeretetet. Másrészt viszont, ennél jobban kellene tisztelni egy négyszeres, sőt immár ötszörös bajnokot.”

Láttam a mérkőzést, Beckernek teljesen igaza van.

Van egy szenzációs döntő Wimbledonban, ötjátszmás, öldöklő küzdelem a két tenisznagyság között, mindketten kiválóan, s ami fontos, sportszerűen, egymást respektálva játszanak az első játéktól az utolsóig. Federer, a még mindig aktív teniszlegenda 21-szeres, Djokovics 16-szoros Grand Slam-győztes játékos.

És mégis: a hagyományosan hűvös, udvarias angol közönség önmagából kikelve, udvariatlanul, szinte bunkó módra drukkolt Federernek. Látványosan ünnepeltek, ha Djokovics hibázott – ami teniszmérkőzéseken nagyon nem szokás -, kifütyülték, amikor udvariasan reklamált a bírónál, s amikor a mérkőzés véget ért, akkor is tüntetőleg, hatalmas elánnal ünnepelték – a vesztest.

Elgondolkodtam ezen: vajon miért van ez? Mi lehet a háttere e jelenségnek?

Először is: nagyon tisztelem Federert, aki tökéletes úriember, született őstehetség, fantasztikus játékos. De ugyanúgy tisztelem Djokovicsot is, mert nagy harcos, nagy szíve van és akaratereje.

Mivel némi tenisz-múlttal évek óta nézem a fontos tenisz-közvetítéseket, pontosan tudom, Becker miről beszél.

Ugyanis Novak Djokovics nemcsak Londonban nem kapja meg a kellő tiszteletet a közönségtől – immáron hosszú évek óta -, hanem Párizsban, a Roland Garroson és más helyszíneken sem.

Azt mondják sokan, ez azért van, mert a pályafutása elején voltak szerencsétlen beszólásai, néha viccesen gúnyolta ki a „nagyokat”. Ám ezen a szakaszán nagyon gyorsan túljutott, sőt: már hosszú-hosszú évek óta pedáns, kifogástalan módon viselkedik a pályán (mintegy vezekelve fiatalkori botlásaiért), sőt, szinte esdeklik a közönség elmaradó szeretetéért – amit a játéka alapján már réges rég kiérdemelne. (Minden nyertes mérkőzése után a lelátó négy irányába látványosan, két karral „küldi” szívből jövő szeretetét.) Három vagy négy nyelven kifogástalanul nyilatkozik, udvariasan, semmi beképzeltséggel.

Mindez hiába – ő nem lehet „kedvenc”.

Miért?

Lehet, hogy nincs igazam, de úgy látom, a nyugati közönség számára ő mindig csak a „szerb” marad – a „kelet-európai”.

Azt hiszem, ez egy jelenség: mi, közép-európaiak, V4-ek ugyanezt a lenézést, lesajnálást tapasztaltuk-tapasztaljuk meg az unióban. Holott „papíron” egyenlőek vagyunk.

Becker jól mondta: Wimbledon Federer és Nadal partija. Djokovics pedig idejött és partigyilkos lett – ez itt az igazi „baj”, ezért az indulat vele szemben.

Ő nem tartozhat bele ebbe az „elitbe”.

Tisztelem Djokovicsot a türelméért és a kitartásáért.

Erre a türelemre és kitartásra van szükségünk nekünk, közép- és kelet-európai országoknak is.