Boris Becker, a háromszoros wimbledoni bajnok nem bírta tovább, és a vasárnapi Djokovics-Federer döntő után – melyet Djokovics óriási csatában, öt játszmában nyert meg – a BBC-ben beszólt a wimbledoni közönségnek: „16 Grand Slam-győzelem után fel kellene végre már fognunk, hogy mekkora bajnok Novak Djokovics… Federer minden idők bajnoka, és joga van ahhoz, hogy megkapja ezt a szeretetet. Másrészt viszont, ennél jobban kellene tisztelni egy négyszeres, sőt immár ötszörös bajnokot.”
Láttam a mérkőzést, Beckernek teljesen igaza van.
Van egy szenzációs döntő Wimbledonban, ötjátszmás, öldöklő küzdelem a két tenisznagyság között, mindketten kiválóan, s ami fontos, sportszerűen, egymást respektálva játszanak az első játéktól az utolsóig. Federer, a még mindig aktív teniszlegenda 21-szeres, Djokovics 16-szoros Grand Slam-győztes játékos.
És mégis: a hagyományosan hűvös, udvarias angol közönség önmagából kikelve, udvariatlanul, szinte bunkó módra drukkolt Federernek. Látványosan ünnepeltek, ha Djokovics hibázott – ami teniszmérkőzéseken nagyon nem szokás -, kifütyülték, amikor udvariasan reklamált a bírónál, s amikor a mérkőzés véget ért, akkor is tüntetőleg, hatalmas elánnal ünnepelték – a vesztest.
Elgondolkodtam ezen: vajon miért van ez? Mi lehet a háttere e jelenségnek?
Először is: nagyon tisztelem Federert, aki tökéletes úriember, született őstehetség, fantasztikus játékos. De ugyanúgy tisztelem Djokovicsot is, mert nagy harcos, nagy szíve van és akaratereje.
Mivel némi tenisz-múlttal évek óta nézem a fontos tenisz-közvetítéseket, pontosan tudom, Becker miről beszél.
Ugyanis Novak Djokovics nemcsak Londonban nem kapja meg a kellő tiszteletet a közönségtől – immáron hosszú évek óta -, hanem Párizsban, a Roland Garroson és más helyszíneken sem.
Azt mondják sokan, ez azért van, mert a pályafutása elején voltak szerencsétlen beszólásai, néha viccesen gúnyolta ki a „nagyokat”. Ám ezen a szakaszán nagyon gyorsan túljutott, sőt: már hosszú-hosszú évek óta pedáns, kifogástalan módon viselkedik a pályán (mintegy vezekelve fiatalkori botlásaiért), sőt, szinte esdeklik a közönség elmaradó szeretetéért – amit a játéka alapján már réges rég kiérdemelne. (Minden nyertes mérkőzése után a lelátó négy irányába látványosan, két karral „küldi” szívből jövő szeretetét.) Három vagy négy nyelven kifogástalanul nyilatkozik, udvariasan, semmi beképzeltséggel.
