Öröm volt nézni a magyar lányokat. Egységesen nemzeti színű szalag a hajukban, minden labdamenet után mosolygós összeölelkezés, akár az övéké, akár az ellenfélé lett a pont. Ez persze röplabdás módi, itt aztán végképp nem szokás megszólni a hibázó társat. A belga szövetségi kapitány, a Kárpát-medencéből nézve már-már hihetetlen derűvel és nyugalommal megáldott Jan de Brandt továbbkatalizálta ezt a folyamatot, a legbosszantóbb rontásnál, a kulcsfontosságú poénok után sem vesztette el a fejét egyszer sem, mindig higgadtan magyarázott. Példás összefogás, a csapategység üdítő demonstrálása. Mégis, az lehetett a külső, laikus szemlélő benyomása, hogy a magyar csapat – költői túlzással – önként, dalolva masírozik a vesztőhelyre.
A románok elleni mérkőzés különösen bosszantó volt. Az első szettet 23-ra, a magabiztosan megnyert második után a harmadikat 24-re, a negyediket pedig 22-re vesztette el. Apróságokon úszott el a siker, amelyek ráadásul, azt éreztük, nem az ellenfélen, hanem a mieinken múltak. Talán egy érdesebb szó, egy jó időben húzott csere hiányzott, bármi, ami új ingert adott volna, ami átbillentette volna a vesztes pozíciót győztessé. Az azeriek és a horvátok ellen kevesebb esély kínálkozott, de előbbi meccsen sem a világklasszis Rahimova verte meg a mieinket, megtették ezt saját maguk. A felszínes könnyedség mögött munkálkodó görcsösség akkor engedett, amikor már késő volt: a horvátok elleni harmadik játszmában. Akkor végre úgy röplabdáztak a lányok, hogy élvezték a játékot. Különösen feltűnő volt, ahogy Sándor Renáta béklyóitól megszabadulva bátran ütött. Róla előzetesen is tudtuk, hogy kulcsjátékos, de azt nem gondoltuk, hogy így. A 22-es csapdájába került a csapat: csak vele, az ő jó játékával nyerhetett volna, ehelyett inkább az ő hibái okoztak fejtörést. Ha a pályán marad, azért, ha lecserélik, akkor pedig azért kapunk ki.
Fotó: Mirkó István
– Dicséret illeti a lányokat, küzdöttek, ahogy tudtak, de túl sok egyéni hiba tarkította a játékunkat – Jan de Brandt jó pedagógus módjára így értékelt. Megkérdeztem tőle, melyik a jobb csapat: a négy évvel ezelőtti, amely kis túlzással csak a kezdőhatosból, de több klasszisból állt – és a legjobb tizenkettő közé jutott –, vagy a jelenlegi, amely kiegyensúlyozott, több egyenértékű cserét vethet be, de Szakmáry Gréta személyében csak egy egyenletesen magas teljesítményre képes játékosa van. A kapitány így felelt: – Nehéz kérdés. Horváth Dóra és Dobi Edina magabiztossága, ponterős játéka anno nagyon sokat jelentett. A mostani csapat nagyon tehetséges, de többnyire még fiatal játékosokból áll.
