A mi díjasunk

Az ember keze ökölbe szorul, kinyílik a bicska a zsebében, hogy mi mindenre képes a sport és ezen belül a labdarúgás megítélésének egyszerre tragikus és komikus méreteket öltő átpolitizálása.

Azzal a rémséggel – újságcikknek nem szívesen nevezném –, amelynek (karakán módon névtelen) szerzőjétől mindössze annyi méltatásra telik ifjú Puskás-díjasunk világraszóló sikere kapcsán, hogy „Zsóri máris Koplárovics útján”, igazság szerint nem is lenne szabad foglalkoznom, mert még a végén szándékom ellenére reklámot csinálok e förmedvénynek.

De mégis muszáj, mert az ember keze ökölbe szorul, kinyílik a bicska a zsebében, hogy mi mindenre képes a sport és ezen belül a labdarúgás megítélésének egyszerre tragikus és komikus méreteket öltő átpolitizálása.

A magyar futballban ugyanis – e torz, degenerált gondolkodás mentén haladva – semmi sem lehet jó, előremutató, a siker nem siker, hanem valójában mesterségesen felfújt lufi, ami tulajdonképpen kudarc, ha jobban megvizsgáljuk. Így hát Zsóri Dániel Puskás-díja is voltaképpen hatalmas blamázs.

Danira ugyanis, még innen a tizenkilencen, amikor előtte áll az egész élet, egy teljes futballkarrier, ráüttetett a levakarhatatlan pecsét: ő igazából csak egy Koplárovics Béla. Vagy még az sem, mert a ZTE csatára legalább a Manchester Unitednek rúgta azt a bizonyos gólt, Zsóri meg „csak” a Fradinak. „Azért nem mindegy, milyen szinten vagánykodik az ember” – olvasható a csattanónak szánt otrombaság.

Zsóri tehát „egynyári hős” lenne, aki egy – a cikkíró hite szerint – véletlen, szerencsés mozdulat, no meg természetesen a kormánypropaganda és a lakájmédia mesterkedései következtében nyerte el a futballvilág egyik legértékesebb és történetesen a legismertebb, valaha volt legnagyszerűbb magyar labdarúgó nevét viselő trófeáját. Már most kimondatott Daniról az ítélet: nem lesz belőle senki és semmi, egész hátralévő pályafutása során csak abból a februári, Fradinak rúgott ollózós gólból fog élni.

Hogy ezt honnan lehet már most tudni, az rejtély. Zsóriból nyugodtan lehet még hetvenszeres válogatott sztár, kikerülhet egy márkás, nagy múltú nyugati klubhoz, de nem, bizonyos szögből nézve már most látszik, hogy menthetetlenül a süllyesztőben végzi. Egy második Koplárovics Bélaként. És mindennek tetejébe még csak nem is magyar, hanem román, mert a határ túlsó oldalán született. Hogy egy szót sem beszél románul? Kit érdekel ez az apróság?

Persze ne szenvedjünk csőlátásban, sajnos van egy másik látószög is, ahonnan nézve Zsóri nem csupán Puskás-díjas, hanem már-már maga a névadó. A perspektíva ebből a szögből is torzít. Azt hiszem, akkor járnánk mindnyájan a legjobban – legfőképpen maga az ünnepelt –, ha nem fénytörő prizmán keresztül néznénk ezt a tehetséges, tizennyolc éves szerény srácot.