Aki csak tette a maga dolgát

Még nem volt 19 éves, amikor Dorogról érkezve azonnal kiharcolta a helyét a Ferencváros klasszisai között. Nem tartozott a legnagyobb sztárok közé, de a sztárok nélküle aligha csilloghattak volna, és a szurkolók is értékelték, megszerették. A 68 éves Mucha Józsefnek ugyanakkor még ma is fáj, hogy nem játszhatott a spanyolországi világbajnokságon.

A Ferencváros korábbi kiválóságának ma is fáj, hogy lemaradt az 1982-es vb-ről Fotó: Kurucz Árpád

– Az előfordul, hogy egy gyerek rendőr, masiniszta vagy tűzoltó akar lenni, de hogy bányamérnök… Ez honnan jött?

– Bányászcsaládban nőttem fel. Édesapám dorogi, én Mázán születtem, az egy mecseki bányászfalu, szóval adta magát a választás. Ezért választottam a szakiskolát Esztergom-Kenyérmezőn, de az agyam eldugott zugaiban ott mocorgott a vágy a futball iránt is.

– Azzal hogyan találkozott?

– Az is adta magát. Mázán volt jó futballpálya és felnőttcsapat, amelyben apám védett. Mindig mondta, megyek tréningezni, és számomra ez misztikusan hangzott. Sokszor vitt magával, így részben vagány bányászfocisták között cseperedtem. Imádtam sportolni, de eszembe sem jutott igazolt futballistaként játszani, az iskolában fociztunk, kézilabdáztunk, atletizáltunk, télen korcsolyáztunk és szánkóztunk, nyáron úsztunk is és a környező falvak iskoláival versenyeztünk. Aztán 13 évesen, egy idősebb barátom rábeszélésére mégis leigazoltam a futballistákhoz, és a felnőtt tartalékjai között csaknem negyvenéves csapattársaim voltak. Helyi szinten ők is ászoknak számítottak, sokat tanultam tőlük.

– Mi volt a fontosabb, a futball vagy a tanulás?

– Hivatalosan a tanulás. Amikor Esztergom-Kenyérmezőn kollégista lettem, a szabadidőnkben fociztunk, és az egyik társam, aki az akkor NB I-es Dorog ifijében játszott, beajánlott a klubnál. Fél év múlva már megyei és országos ifiválogatott voltam. Közben a csapat egy év alatt két osztályt zuhant, én pedig 17 évesen már a felnőttek között találtam magamat, olyan társakkal, mint például a legendás korábbi válogatott kapus, Ilku István.

– Két évvel később, 1970 januárjában már a Ferencváros játékosa volt a harmadik vonalból érkezve. Ez szinte meseszerűen hangzik.

– Olyan is. Éppen otthon voltam Mázán, amikor kaptam egy táviratot, hogy másnap ekkor és ekkor legyek a postán a telefonnál, mert fontos hívásom lesz. A Fradi keresett. Mészáros Józsi bácsi, a neves ferencvárosi edző ismert az ifiválogatottból, ő hívta fel rám a klub figyelmét. Hamarosan szóban megegyeztünk, majd egy napon a kollégiumban szóltak, valaki keres. Odalépett hozzám egy férfi, és azt mondta, ő Sándor Károly, és azért jött, hogy leigazoljon az MTK-ba. Mondtam, én már elígérkeztem a Fradiba, ami nem volt könnyű, mert gyerekként az MTK-nak szurkoltam, és éppen Sándor Károly miatt.

A Ferencváros korábbi kiválóságának ma is fáj, hogy lemaradt az 1982-es vb-ről
Fotó: Kurucz Árpád

– Milyen érzés volt először belépni a klasszisok közé a ferencvárosi öltözőbe?

– Csókolom!-mal és Jó napot!-tal köszöntem. Ugyanakkor ifiválogatottként a legtöbbjüket láttam már testközelből a tatai edzőtáborban, ráadásul a Fradiba akkor érkeztek más fiatalok is, például Füsi, Vépi, Kű és Branikovits, így azért könnyebb volt. Érettségi előtt álltam, és az alapozás után az első fél évben mindennap a suli után elbuszoztam Budapestre, villamossal kimentem a pályára edzeni, majd visszafelé megtettem ugyanezt az utat vissza a kollégiumba, éjjel még elkészítettem mondjuk a szakrajzomat. Ennek ellenére az első tavaszi fordulóban, Salgótarjánban már kezdtem, nyertünk, én pedig bennragadtam a csapatban.

– Hogyan tudta ilyen gyorsan elfogadtatni magát olyan klasszisokkal, mint Albert Flórián, Novák Dezső, Szőke István, Géczi István vagy Rákosi Gyula?

– Csak tettem a dolgomat. Rengeteget futottam, passzoltam, nem önzőztem, és talán jól is futballoztam, ráadásul igyekeztem mindig tisztelettudó lenni.

– Úgy tudom, nem mindig sikerült.

– Sejtem, mire céloz. A Vasassal játszottunk, és a tizenhatoson belül összecsaptunk Mészöly Kálmánnal, a labda kiment szögletre. Kálmán mondott valamit, amire én roppant durván szóltam vissza. Szőke Pista készült beadni a labdát, de Albert Flóri intett neki, várjon, majd odajött hozzám, és rám üvöltött, hogy mit képzelsz, te taknyos, hogyan mersz így beszélni Kálmánnal, azonnal kérjél bocsánatot. Én bocsánatot kértem, Flóri pedig szólt Pistának, hogy jöhet a szöglet.

– A hetvenes évek derekán Dalnoki Jenő alaposan átalakította a keretet, több idősebb játékossal is abbahagyatta a játékot, és akkor jött a Nyilasi Tibor, Ebedli Zoltán, Magyar István fémjelezte tehetséges generáció. Önnek hogyan sikerült ezt túlélnie?

– Úgy, hogy Jenő bácsi azért több tapasztalt futballistát is megtartott, például Bálint Lacit, Martos Győzőt, Megyesi Pistát, Juhász Pistát, ráadásul én csak négy évvel voltam idősebb Nyilasiéknál. Tényleg remek csapatunk volt, éreztük egymást a pályán, és ennek meg is lett az eredménye, 1975-ben a KEK-döntőig meneteltünk. Ha rákérdezne a legszebb élményemre, akkor a jugoszláv Crvena zvezda elleni elődöntő visszavágóját említeném. Itthon 2-1-re nyertünk, Belgrádban pedig megtelt a százezres stadion, és a lelátóról sugárzott felénk a gyűlölet. A hajrában Megyesi Pista tizenegyesével egyenlítettünk, 2-2-lett az eredmény, így mi jutottunk a döntőbe. Még ma is beleborzongok, ha visszagondolok arra a meccsre.

– A Dinamo Kijevvel szemben 3-0-ra elbukott döntő mennyire szép emlék?

– Ha úgy veszem, hogy ott lehettünk, akkor büszke vagyok rá. Amúgy esélyünk sem volt a győzelemre a szovjet válogatottal megegyező Kijev ellen. Bálintot kiállították Belgrádban, voltak sérültjeink is, ráadásul az MLSZ nem engedte elhalasztani a békéscsabai bajnokinkat, amelyen kikaptunk, jól meg is rugdostak minket, szóval eleve megtizedelt seregként utaztunk Bázelba.

– Egy évvel később bajnok lett a Fradi, két fordulóval a vége előtt döntő meccsen 1-1-et játszva a nagy vetélytárs Videotonnal, amivel az élen maradtak. A fehérváriak a mai napig hangoztatják, hogy azt a mérkőzést az Üllői úton elcsalta a játékvezető, az utolsó körben pedig önök megvették a zalaegerszegi mérkőzésüket.

– Nagyon jó volt az a Videoton, balszerencséjére mi viszont jobbak voltunk. Szerintem Müncz György nem csalt, de az igaz, hogy a játékvezetőkre olykor kicsit hathatott az Üllői úti stadion hangulata. Keményen megdolgoztunk azért a döntetlenért, én például az egyenlítés előtt holtfáradtan, az utolsó erőtartalékaimat mozgósítva verekedtem be magamat a tizenhatosra, reméltem, valaki majd felrúg, aztán a labdám egy védőm lábáról vágódott Pusztai Laci elé, aki közelről a hálóba lőtt, és erről Müncz igazán nem tehetett. Ami pedig a bundát illeti, nem szeretem az álszentséget, én is tudnék megalapozottan hasonlóval visszavágni, de ennek semmi értelme sem lenne.

– Időközben válogatott is lett, sikeresen futballozott. Nem csábították más klubhoz?

– Nem, de egy edzőváltást követően olyan helyzetbe kerültem, hogy én kacérkodtam a váltás gondolatával. Furcsa, de 27 évesen öregnek neveztek, és a tartalékok között találtam magamat. A csapat hetvennyolcban Dél-Amerikába utazott, Tatabányáról mentek kölcsönjátékosok, mi pedig Megyesi Pistával ketten itthon edzettünk. Ez annyira megalázó volt, hogy felmentem az elnökhöz, kértem, engedjenek el valamelyik vidéki csapathoz. Ő megsúgta, hamarosan új edző jön, várjak még. Így is történt, és Novák Dezső megadta a lehetőséget, hogy kiharcoljam a helyemet a csapatban. Sikerült, újra bajnok lehettem, visszakerültem a válogatottba, kiszerződhettem Belgiumba, szóval jó, hogy maradtam.

– Hatszor lehetett válogatott. Elégedett ennyivel?

– Az első három után megsérültem, és remek futballisták kerültek a helyemre, majd a nyolcvanas évek elején az is nagy szó volt, hogy Mészöly Kálmán meghívott a keretbe. Az viszont ma is fáj, hogy bár több selejtezőn is játszottam, végül a tatai edzőtáborozás után úgy döntött, nem visz ki a spanyolországi világbajnokságra. Az nekem a presztízs miatt is nagyon fontos lett volna, mert a csoportban a belgák ellen is játszottunk, az ő keretükben két ottani csapattársam is szerepelt. Évekkel később a felesé­geink révén röplabdázók között többször is megfordultunk egy társaságban, és Kálmán egyszer azt mondta, rossz döntést hozott. Szép volt tőle, de ettől még fáj.

– Később edzőként kétszer is megkapta ideiglenesen a Ferencváros felnőttcsapatát, de nem sikerült befutnia. Jól érzem a nyilatkozataiból, hogy emiatt sértődött?

– Nem, de hiányérzetem nagyon is van. Hosszabb időn át voltam edző a Fradiban, mint játékos, de a felnőttcsapatot nem kaptam meg akkor, amikor kellett volna. Novák Dezsővel építettük fel, őt megfúrták, engem megbíztak a munkával, de tudtuk, hogy a háttérben már dolgoznak Varga Zoltán érkezésén, én pedig a klubon belül zajló hatalmi harc áldozata lettem.

– Október végén töltötte be a hatvannyolcat. Mivel tölti a napjait?

– Tagja vagyok az MLSZ futsalbizottságának, ezen a területen is sokat dolgoztam, és mérkőzésellenőr vagyok. Nagyon szeretem, mert járhatom az országot, találkozhatok az egykori játékosokkal és az idősebb szurkolókkal, akik még emlékeznek rám, és jókat beszélgetünk a régi szép időkről.