„Az elmúlt huszonöt évben nem nagyon volt olyan nap, hogy ne hallottam volna a családtól, barátoktól vagy mástól a top százat. Most életem egyik legnagyobb kérdésére megvan a válasz, kissé megnyugodott a lelkem, de továbbra is elsősorban munkának élem meg a teniszt. Az emberek bekapcsolják a tévét, és látják, hogy milyen jó nekem a pályán, de az a kilencvenkilenc százalék, amit nem látnak, az nem olyan szórakoztató. Én nem szeretek annyira utazni, egyedül lenni, korábban sok fájdalmat okozott nekem a tenisz, de azért most megkönnyebbültem” – nyilatkozta Balázs Attila a közmédiának azután, hogy pályafutása eddigi legnagyobb sikereként bekerült az első százba, a 79. a férfi teniszezők világranglistáján.
„Tiszta szívemből gyűlölöm a teniszt. Utálok minden egyes napot, amikor teniszeznem kell. Semmi jót sem látok az egész sportban. Kizárólag a pénzért csinálom. Ha nem tudnék vele ennyit keresni, azonnal abbahagynám az egészet. Hogy miért utálom ennyire a teniszt? Mert senkit sem érdekel, hogy fáj mindened, hogy épp szakítottál a barátnőddel, vagy mondjuk egy váláson mész keresztül. Játszani mindig muszáj. Aztán, ha vereséget szenvedsz, szétszednek. Ilyen a tenisz. És pont az ilyenek miatt gyűlölöm” – a rangsorban 47. kazah Alekszandr Bublik szinte a magyar teniszezővel egy napon, csak éppen még nála is keményebben nyilatkozott meg a L’Équipe-nek adott interjúban. Lehet, hogy pusztán véletlen egybeesés, mégis üzenetértékkel bír.
Játék, szórakozás, dicsőség. Dehogy! Munka és pénz. Ezt jelenti napjaink férfitenisze. Napjaink profi sportja. A tehetség, hajtogatjuk, önmagában kevés. Az eredményekhez ennél több kell. Lemondás, fegyelem.
Ám bajnok csak abból lesz, aki ezzel együtt is élvezi azt, amit csinál.
