Marco Rossi gyerekkora után nyomoztunk – helyszíni riport Druentóból + galéria

Hajnali négykor kelt, hogy a délutáni edzések ellenére felkészülten érkezzen a szigorú egyházi középiskolába, és orvosnak tanulhasson tovább. Többek között ez is kiderült Marco Rossiról Druentóban, a Torino melletti községben, ahol a labdarúgó-válogatottunk olasz szövetségi kapitánya felnőtt, és ahol az édesanyjával is találkoztunk.

Rossi riport Fotó: Nemzeti Sport/Árvai Károly

A sarokról látni lehet a Juventus stadionjának oszlopait – Fotó: Nemzeti Sport/Árvai Károly

A pálya varázsa mellett az anyai nagypapa, Gino Bosso rajongása vonzotta Marcót a labdához. – Tőle hallottam a Grande Torinóról és az Aranycsapatról – mesél Rossi a nagyapjáról. – A FIAT-gyárban dolgozott, és a városban élt, így amikor kilencévesen a Torino utánpótlásába kerültem, ő vitt az edzésekre, amíg tizennyolc évesen jogosítványt szereztem. Élete végéig mindenhova elkísért.

Gino 1993-ban, nem sokkal azelőtt hunyt el, hogy Rossi a Sampdoriába szerződött, amellyel a következő évben megnyerte a Coppa Italiát, többek közt Gianluca Pagliuca, Ruud Gullit és Roberto Mancini csapattársaként. A kapucsengőre írt Bosso névhez tartozó nagypapa küldetése teljesült, a kis Marcónak a labdarúgás lett az élete.

Luigi papa legendája miatt orvosnak készült

Miután bejártuk a druentói pályát, a falu központjába indulunk, hátha találunk egy helybelit, aki még emlékszik Rossira. Betérünk a Roxy Bar da Alfredo nevű kávézóba, szerencsénkre az üzletvezető ismer valakit, aki segíthet, és már szervezi is a találkozót a telefonján. Mivel nekünk az olasz, neki pedig az angol szókincse hiányos, nem derül ki pontosan, kihez irányít minket, csupán annyit tudunk, hogy egy mosolygós, szőke lányt kell követnünk.

Macskaköves utcák vezetnek a közeli könyvelőirodához, és csak itt döbbenünk rá, hogy ki vár ránk: Massimo Rossi, Marco öccse.

Amikor megtudja, hogy Magyarországról érkeztünk Druentóba a bátyja miatt, nem leplezi a büszkeségét, és máris sorolja a válogatottak neveit: Kalmár, Szoboszlai, Orbán, Nagy (Nágyi, ahogy ő ejti), Gulácsi… – Jó játékosok, de fontosabb, hogy igazi csapatot alkotnak, ebben rejlik az erejük – állapítja meg Massimo, aki közben felhívja a testvérét, így rövid időre a szövetségi kapitány is bekapcsolódik a beszélgetésbe. – Ő az egyik legnagyobb szurkolóm, sokszor Budapestre is eljött megnézni a meccseimet – nevet a telefonban Marco.

Marco Rossi mögött mindig ott állt Massimo és a család – Fotó: Nemzeti Sport/Árvai Károly

Massimo helyesel. Bár a Covid miatt az idei mérkőzésekről lemaradt a helyszínen, de a tévében természetesen nézte őket. – Marco mindig bolondult a labdáért, gyerekkorunkban a többi játék nem is érdekelte – osztja meg velünk. – Nagyon jó tanuló volt, szigorú egyházi középiskolába járt, ahol papok oktattak.

Sokszor hajnali négykor kelt, hogy készüljön az órákra, mert délután edzésre kellett mennie. Az orvosi egyetemen tanult tovább, amelyet a futball miatt hagyott félbe.

Ezen a ponton elérkezünk az apai nagypapa, Luigi Rossi történetéhez. – Miatta akartam orvos lenni – avat be minket Marco, aki személyesen nem ismerhette a nagyapját. – Ő volt az egyetlen doktor a közeli városban, Venaria Realében. A kolonialista időkben a Mussolini-féle fasiszta pártnak teljesített szolgálatot Afrikában, ahol megbetegedett, és nem sokkal a hazatérése után, 1936-ban meghalt. A nagymamám róla szóló legendáin nőttem fel, ezért fiatalon elhatároztam, hogy orvos leszek. El is kezdtem az egyetemet, de amikor eljutottam a Serie A-ba, választanom kellett. Az orvoslásra hivatásként tekintettem, a futball viszont a szenvedélyem volt, ez döntött.

Marco Rossi: Mintha megállt volna az idő

Megkérjük Massimót, hadd fényképezzük le a szülői ház előtt, ő pedig a könyvelőirodájától három perc alatt hazavisz minket. Csak egy fotót szerettünk volna, de becsönget, a mama kinéz az ablakon, megbeszélik, honnan érkeztünk, és ragaszkodnak hozzá, hogy megigyunk egy kávét. A kertkapunál Molly, a golden retriever szelíden körbeszaglász, majd a ház asszonya, Gianna olyan szeretettel fogad minket, mint nagymama az unokáit.

Klasszikus berendezés, hímzett terítő, falra akasztott festmények, zongora és tengernyi családi fotó tárul elénk a nappaliba lépve. – Minden ugyanolyan, a bútorok többsége megvolt már gyerekkoromban is – meséli a telefonban Marco, aki évente egyszer hazalátogat Druentóba. – Amikor belépek a házba, mindig azt érzem, mintha megállt volna az idő.

Felmegyünk az emeletre, ahol benézünk a fivérek közös gyerekkori szobájába. Az ágyuk be van vetve, ifjúkori könyveik és játékfiguráik a polcokon sorakoznak. – Szerettünk együtt felnőni – emlékszik vissza a huszonegy hónappal fiatalabb Massimo. – Esténként álomba beszélgettük magunkat.

Az egyik asztalon édesapjuk bekeretezett fotója áll. Vittorio Rossi a torinói gumigyárban dolgozott, néhány éve hunyt el. – Apám túl sokat robotolt – tudjuk meg Marcótól. – Sokszor úgy feküdtünk le, hogy még nem ért haza a munkából, és reggel úgy ébredtünk, hogy már elment dolgozni.

Kemény ember volt, aki gondoskodott rólunk. Nem voltunk gazdagok, de nem is szenvedtünk hiányt semmiben.

Mire visszatérünk a nappaliba, a kotyogón lefőtt a kávé, amely mellé csokoládét kínál Gianna. Nem tudjuk nem észrevenni, hogy a ház tele van szentképekkel. – Anya rendkívül vallásos, ebben a szellemben nevelt minket, de érdekelték a kételyeim is. Túl sok rosszat látni a világban – jegyzi meg Marco. – Sokszor úgy szenvednek az emberek, például betegségekben, hogy arról nem tehetnek, és ilyenkor nehéz megértenem az isteni tervet. Néha tele vagyok hittel, máskor meg kétségekkel.

Ahogy kilépünk a kapun, és búcsút intünk Giannának, Massimónak, úgy általában Druentónak, újra megakad a szemünk az utcatáblán. Via Dante Alighieri. Talán nem véletlen, hogy az Isteni színjáték szerzőjének nevét viseli a hely, ahol Marco Rossi felnőtt. A tervet nem érthetjük, de – vele – várjuk a következő felvonást.