Van, aki szeret rajta gyorsan túl lenni (magam e csoportba tartozom), mások kéjesen kiélvezik minden pillanatát (a járulékos hatásokkal együtt?), egy novellát is képesek közben elolvasni. A reggeli szükséglet – így vagy úgy – szerves része az életünknek.
Egy valamiben azonban egyformák vagyunk. Nem szeretjük, ha nyomot hagy. Ha mégis, akkor leöblítjük még egyszer, még egyszer, aztán ha akkor sem boldogulunk, akkor durcásan kezünkbe vesszük a vécékefét és úgy tüntetjük el a nyomokat.
Japánban erre nincs lehetőség. Nincs vécékefe. Nyilván ez is egyik eleme a messze földön híres japán higiéniai előírásoknak.
Ellenben van kismillió gomb rajta, mintha valami gigantikus konzolt kellene irányítanunk. Bekapcsolható, sőt igény szerint szabályozható az ülőke hőfoka, választhatunk kedvenc zeneszámot, olyat is láttam már, hogy az alsó, avagy lenti hangulatvilágítás színe között is válogathatunk, mintha távozó salakanyagunknak legalább ez a kiváltság kijárna.
Az öblítéssel azonban meggyűlhet a bajunk. Van amelyik úgy beszippantja a „parazsat”, mintha vákuum nyelnél el, van azonban olyan is, amelyik nem. Szállodai szobámba az utóbbi típusból került egy darab.
Ma reggel történetesen igényelt utókezelést az öblítés. Végignyomkodtam az összes gombot, párosával is végigjárva a permutációkat, de nem, sehogy sem. Mi mást tehettem, öblítettem újra. Újra és újra. S még mindig maradt nyoma.
A katonaságnál elsajátított módszerhez folyamodtam, ahol ugyancsak nem volt vécékefe (sőt ülőke sem). Megittam egy-két pohár vizet, aztán vártam és visszatartottam. Majd bő sugárral indítottam higiéniai támadást. És győztem…
A digitalizációnak érdemes volt határt szabni. Példának okáért kizárni a mellékhelyiségből. Van olyan élethelyzet, amikor az analóg megoldások ma is jobban működnek. Nyomtalanul.
Fotók: Novák Miklós
