Tonkacu – amit kötelező kipróbálni Japánban

A magam módján, helyesebben két kollégámmal a magunk módján megünnepeltük, hogy véget ért az olimpia. Felkerestük az egyik autentikus tokiói éttermet, hogy személyesen győződjünk meg róla, milyen is a messze földön híres japán rántott hús, a tonkacu.

A gasztronómusok, de még a bloggerek is, akik csak írni szeretnek a kajáról, főzni azonban nem tudnak, a következő megállapításért valószínűleg klopfolóval készítenének elő a további megpróbáltatásokra, de vállalom: a pankó, a szósz, a káposzta meg a vaszabi csak a hókuszpókusz, az ügyes marketingfogás.

Nem ezektől ízletes a tonkacu. Hanem – meggyőződésem – a kifogástalan alapanyagnak köszönhetően. Tonkacut nem táppal, antibiotikummal teletömött, két négyzetméteren tengődő disznó húsából készítenek. Hanem gondosan, akár ridegtartáson nevelt sértéséből. Ettől lesz annyira zamatos.

Már csak egy pohár zamatos fehérbor hiányzott hozzá, de – fájdalom – a japán vészhelyzet talán egyetlen kézzelfogható korlátozása, hogy a vendéglátóhelyeken nem szolgálnak fel alkoholt. Így is finom volt. Közös nyelv híján – a japánok túlnyomó többsége nem vagy borzasztóan beszél angolul – amúgy olaszosan csókot küldtem a szakácsnak, a felszolgálok kacagásban törtek ki, s persze a földig hajoltak.

Íme, egy apróság, hogy ne essünk a digitalizáció, robotizáció, a technológiai fejlettség csapdájába Japánban.

Vannak arrafelé valóban felfedezésre méltó értékek is. Kár, hogy az olimpia keretén belül erre nem jutott lehetőség.

Japán megrendezte vagy inkább letudta az olimpiát, de nem hagyta, hogy az odalátogatók az ország jó hírét vigyék magukkal. Évtizedeket várhatunk, mire legközelebb újra lesz ilyen alkalom.