Kiskapun át vezetett az utunk Szilágyi Áron diadalához

A japánok nem ismerik a kerülőutakat, de azért azok náluk is léteznek. Szerencsére.

Szilágyi Áron csodássá varázsolta a napot Fotó: Mirkó István

Nehezen, azt is írhatnám, morcosan indult a nap. Az éjszakai beszerzőút csak látszólag járt sikerrel, persze rossz adaptert sóztak rám. Helyi idő szerint hajnali négykor kerültem ágyba, reggelre nem állítottam be ébresztést, gondoltam, ennyi jár. S majd a reggeli, de arról lemaradtam. 8.30-ig lehet hivatalosan étkezni, 8.45-kor már nem tudtam meggyőzni a kemény szívű konyhást. A 8.30 az 8.30, ahogy minden más időpont kőbe van vésve, az egyszerűen elképzelhetetlen, hogy valamelyik busz ne percre pontosan, menetrend szerint közlekedne. Akkor sem, ha egyedül, az utolsó járaton ül rajta az ember.

Este meg is kérdeztem a buszállomáson segédkezőket, mi történne, ha csak három perccel hamarabb indulna a busz. Egyszerűen nem értették a kérdést. De persze mosolyogtak.

Ha már ugrott a reggeli, gondoltam, egy palack víz csak dukál. Éjszakai bazáromat nem volt idő felkeresni, az utcán néztem szét. Betévedtem egy üzletbe, ahol ledöbbentem. Na, nem azon, hogy vizet nem kaptam. Hanem azon, amit láttam. Játékterem lehetett, a nyolctól a nyolcvanévesig hosszú sorokban, szűk helyen, egy konzollal üveggolyókat pöcögtettek az emberek hozzáillő üveges tekintettel. Mint valami gagyi flipper. Ez lenne a kollektív szombat délelőtti kikapcsolódás? Néha ijesztőek a japánok.

Játékterem. Szombat délelőtti kollektív szórakozás japán módra

Irány az MPC, a fő médiaközpont. Először köptem (értsd: PCR-teszt), s persze a levett váladékot pontosan regisztráltam egy online felületre. Potom ötezer forintért végre sikerült hozzájutni az egyébként úgy ötszáz forintos kínai kütyühöz, de végre ismét használhattam a laptopot.

Aztán egyre savanyúbb lett a kedvem, gyorsan kiesett a vívó Szatmári András és Decsi Tamás, majd a cselgáncsozó Csernoviczki Éva, Valter Attilát eltérítették, ráadásul – pedig nem vagyok válogatós – szinte ehetetlen volt az ebédre jobb híján választott tengeri herkentyű.

Szilágyi Áron azonban megfordította a napot. Sorra nyerte a meccseit, s egyre jobban szűköltem amiatt, hogy lemaradok a négyes döntőről, mert pénteken, ugye, későn landoltam, s ezért nem regisztrálhattam időben. Amikor azonban megnyerte a harmadik asszóját is, próba, szerencse, elindultam.

Hál’ istennek, a japánoknak tényleg fogalmuk sincs arról, mi is az a kiskapu. Amikor másfél óra buszozás után – a végén a busz egy parkolóban forgolódott húsz percen át, mintha szórakozásból akadálypályát teljesítene – megérkeztem, a bebocsátásnál persze mutogatták a listát, kérték a visszaigazolt foglalást. Amíg a többiekkel bíbelődtek az önkéntesek, egy határozott oldal-, majd három egyenes lépéssel már benn is voltam, s boldogan dugtam a fejemet a hőmérsékletet ellenőrző kütyü elé, kortyoltam kötelességszerűen a velem lévő flakonból, azt bizonyítva, hogy nem veszélyes anyag van nálam.

A folytatás ismert. Szilágyi Áron harmadszorra is olimpiai bajnok lett. Csodás, ráadásul hús-vér este volt, személyes kapcsolattal, emberi gesztusokkal a buborékban, avagy falanszterben. A bajnokok csak a főbejáraton közlekednek. Hozzájuk olykor azért kiskapun át is el lehet jutni.

Hazafelé először is magyar kollégámmal úgy ünnepeltünk, hogy levettük a buszon a maszkot. Senki sem emelt kifogást. A falanszter lobogóját még a japánok is kelletlen viselik.

Másodszor hazai ízekkel. Otthonról hozott tasakos leves, műanyag edényből kanalazva. Ritka fogás…

Szilágyi Áronnak, reméljük, ennél azért ízletesebb ünnepi vacsora dukált.