– Hétfőtől már nemcsak úgy lehet leírni a nevét, hogy Kovács Ágnes, hanem úgy is, hogy dr. Kovács Ágnes. Melyiket kövessük?
– Évekkel ezelőtt kezdtem el a Testnevelési Egyetem doktorképzését, amelynek most sikerült a végére érnem, két hete volt a disszertációm nyilvános védése, és a doktori tanács jóváhagyásával valóban hétfőtől viselhetem a dr. előtagot, de ezen a kérdésen még nem gondolkoztam. Soha nem az volt a cél, hogy mindenáron ott legyen ez a két betű a nevem előtt, nem ezért tanultam. Biztos használom majd bizonyos helyzetekben, főleg a tudományos világban, mert ott ez elvárás is.
– Meséljen erről a világról! Mi fogta meg benne?
– Talán az a legérdekesebb, hogy párhuzamba tudtam állítani a sporttal. Itt is nagyon sok háttérmunka van, csak nem fizikai, hanem szellemi, nem edzésnek hívják, hanem kutatásnak. Aztán ugyanúgy vannak nemzetközi megméretések. Úszóként a rajtkőre álltam fel, most katedrákra: tartottam előadást konferenciákon Koppenhágában, Bordeaux-ban, Prágában, Angliában, publikáltam európai és amerikai szaklapokban. Inspiráló volt megtapasztalni, hogy az úszó pályafutásom után van még egy terület, amelyen meg tudom mutatni a teljesítményemet nemzetközi szinten.
– Mi volt a kutatási területe a doktori képzésben?
– A sportolók és a média kapcsolatát vizsgáltam, a mérés alapját a 2016-os riói olimpia adta. Arra voltam kíváncsi, hogy a sportolók mit szeretnének megmutatni magukról, és a média hogyan reagál erre. A szociológiai rész volt a hangsúlyos, a normák, az értékek megjelenése. Egyhangúan az derült ki, hogy minden sportoló elsődlegesen azt akarja megmutatni a médiában, milyen értéket képvisel, mit tudna átadni a közösségnek, és minden más szempont csak ezután következik. Viszont az is látszott, hogy sokan nem tudják, hogyan lehetne ezt a kommunikációt hatékonyan folytatni.
– Az ön kapcsolata milyen volt a médiával?
– Kezdetben komikus. Az ismertség sosem volt célom, nem azért akartam bajnok lenni, hogy szerepeljek az újságokban, és nehéz volt megértenem ennek a világnak a működését. Például azt, miért fontos nyilatkozni. Ma már jókat nevetek, ha visszagondolok az 1997-es Eb-n történtekre. Először száz mellen nyertem, kimásztam a medencéből, körbevettek az újságírók, én meg mint egy jó kislány, válaszoltam, bár nem volt hozzá sok kedvem. Néhány nappal később következett a kétszáz döntője, azt is megnyertem, majd megint jöttek az újságírók. Végigfutott az agyamon, hogy mit akarnak, hisz múltkor elmondtam mindent.
Egyszer csak eldobtam a ruhámat, és elfutottam előlük. Ők meg szaladtak utánam, kiabáltak, hogy „Ági, állj meg!”. Megtettünk így két-három kört, nem adták fel…
Tizenhat évesen még nagyon kislány voltam. Később persze megértettem a média jelentőségét, amiben nagy szerepe volt, hogy az Egyesült Államokban marketing-kommunikáció szakon tanultam az egyetemen.
– A tanulás mindig ilyen fontos szerepet játszott az életében?
– Az atlantai olimpia hatása volt ez, onnantól igen. A Georgia Tech egyetem kollégiumában laktunk, és annyira magával ragadott az ottani hangulat, hogy elhatároztam, az Egyesült Államokban tanulok tovább. Tudtam, hogy ehhez nem elég jól úsznom, a tanulmányi eredmények is sokat számítanak. Minden nap tanultam, az edzőtáborokban is. A hatalmas fizikai terhelés mellett igényem volt a szellemi feltöltődésre, ami hozzáadott a teljesítményemhez. Ha kizárólag a sporttal foglalkozom, leépültem volna.
– A Wikipédia-oldalán azt írják, hogy amikor 12 éves volt, Selmeci Attila, aki Milák Kristófból olimpiai bajnokot faragott, eltanácsolta önt az úszástól. Ez igaz?
– Nem, vagyis nem így, de a Wikipédián sajnos elég sok fals információ szerepel rólam. Plagányi Zsolt volt, aki azt mondta nekem, ha nem veszem komolyan az úszást, jobb, ha nem is folytatom. Még hároméves sem voltam, amikor a szüleim elvittek az uszodába, mert imádtam a vízben lenni, az esti fürdetések egy-két órára nyúltak, nem tudtak kiimádkozni a kádból. Ez megmaradt az edzésekre is, szerettem a vízben lenni, de nem voltam elkötelezett, nem voltak komoly céljaim, így elvoltam a sor végén, ezért kaptam ezt a kis fejmosást. Ugyanakkor Zsolt azt is hozzátette, hogy nagyon tehetséges vagyok, és ha komolyan venném, két év múlva kijutnék az ifi Eb-re. Ez nekem annyira meghatározó volt akkor, célt kaptam, és végül nemcsak kijutottam az ifi Eb-re, hanem meg is nyertem. Igaz, akkor már Selmeci Attila tanítványa voltam, mert felmenő rendszerben cserélődtek az edzők.
– Az 1995-ös ifi Eb-arany után rögtön bekerült a felnőtt válogatottba, egy évvel később pedig már olimpiai bronzérmes volt Atlantában kétszáz mellen. Ilyen könnyen ment az átállás?
– Olyan gyorsan történtek a dolgok. Egy hónappal az ifi Eb után már a felnőtt Eb-n szerepeltem, és arra eszméltem, hogy egy dobogón állok a példaképemmel, Egerszegi Krisztinával, akivel együtt úsztam az ezüstérmes váltóban. Az eredmények jól alakultak, de egyáltalán nem volt könnyű. A felnőttek között hirtelen napi 16 kilométereket úsztam, kőkemény mókuskerékbe kerültem, tizennégy éves fejjel emberfeletti, monoton munkát kellett elvégezni.
De egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy nem akarom csinálni, és utólag sem bántam meg, hogy nagyon fiatalon fel kellett nőnöm, mert sok mindent kaptam a sporttól, többek közt egy komoly célt.
– Az olimpiai bajnoki címet 2000-ben, Sydney-ben már mindenki elvárta öntől, hiszen 1999-ben aranyérmes volt a perth-i világbajnokságon. Ráadásul nem is volt más győzelmi esélyekkel bíró úszónk akkoriban. Nyomasztotta a teher?
– Csak az elvárások voltak egyértelműek, a győzelmem nem. Igaz, hogy én voltam a világbajnok kétszáz mellen, de amikor kiutaztam Sydney-be, harmadik voltam a világranglistán, így egyike voltam annak a néhány esélyesnek, akik közül bárki nyerhetett volna. Atlantában még ifjú titán voltam, akitől senki nem várt semmit, de utána átléptem egy másik szerepbe, amelyben már számítottak az eredményeimre. Sydney-ben érdekes volt az olimpiai döntő pszichológiája esélyesként. A most vagy soha tudat, mert ez nem olyan, hogy ha nem jön össze, majd holnap javítunk. A holnap olimpiai időszámításban négy év múlva van, ami nagyon sok idő. Sokan hiába lennének fizikailag a legjobbak, mentálisan összeomlanak ettől a tudattól. Összetett dolog, ami egy olimpiai döntőben lejátszódik, én viszont addigra megtanultam fókuszálni.
– Sydney-ben Kiss László vezetésével ért fel a csúcsra, aki korábban Egerszegi Krisztina edzője is volt. Ő azt mondta, sokak szerint Egérrel könnyű dolga volt, ezért jelentett neki sokat az önnel elért olimpiai arany. Érezte rajta?
– Az Egérrel aratott győzelmei bizalmat adtak, mert tudtam, hogy ismeri a siker receptjét, amit idézőjelesen csak követni kellett. Rengeteget mesélt nekem Egérről, hogy ő mit és hogyan csinált, nekem pedig jó érzés volt, hogy ilyen tapasztalt edzővel dolgozhattam.
– 2016-ban robbant ki a botrány, amelyben Kiss Lászlót nemi erőszakkal vádolták, ami miatt végül bocsánatot kért. Korábbi tanítványként hogyan élte meg az ügyet?
– Erre nem tudok mit mondani. Nagyon szerettem, mint edzőt, kiváló úszó-edző kapcsolat volt közöttünk, és a mai napig jó viszonyban vagyunk.
– Kanyarodjunk vissza Sydney-hez, pontosabban ahhoz, hogy mi történt utána. 2001-ben újra világbajnok lett, de aztán a 2006-os budapesti Eb-ig nem szerzett érmet nagy medencés világversenyen.
– Ez igaz, de azt nem mondanám, hogy teljesen eltűntem, mert folyamatosan pontszerző voltam, negyedik-ötödik helyezéseim voltak abban az időszakban. Nem vagyunk robotok, nem lehet mindig a legjobbnak lenni. Szakmailag akkor is volt mire büszkének lennem, az athéni olimpiáról például nagyon elégedetten jöttem haza 2004-ben, mert behoztam egy új számot, kétszáz vegyesen országos csúccsal lettem negyedik.
– Az utolsó nagy világversenye a 2006-os budapesti Eb volt, amelyen három bronzérmet szerzett. Ezeket hova sorolja a pályafutásában?
– Hihetetlen jó érzés volt világbajnokságot és olimpiát nyerni, de ezek az Eb-bronzok koronázták meg a karrieremet. Azelőtt olyan sok évig úsztam külföldön, miközben az identitástudat mindig fontos része volt a versenyzésemnek. Persze magáért, az edzőjéért, a klubjáért is úszik az ember, de én elsősorban mindig Magyarországért akartam teljesíteni. Egy-egy győzelem után a magyar zászlót húzták fel, a magyar himnuszt játszották le, ami nagyon megható.
A bronzérmekért nem játszották le a himnuszt, de az, hogy itthon, hazai közönség előtt úszhattam abban az uszodában, ahol megtanultam úszni, és a magyar emberekkel együtt ünnepelhettem, fantasztikus érzés volt. Soha nem volt olyan örömúszásom előtte, mint azon az Eb-n. Túláradó szeretetet kaptam.
– Akkor már csak két év volt hátra a pekingi olimpiáig, ami előtt mégis visszavonult. Miért nem tartott ki addig?
– Nem maradt már célom az úszásban, elvesztettem a motivációmat. Addigra mindent megnyertem és már itthon is versenyeztem. Megvolt a szintidőm Pekingre, úgymond ott lapult a repülőjegy a zsebemben, mégsem akartam turista lenni az olimpián. Csak akkor folytattam volna, ha minimum pontszerző helyre esélyes vagyok, de nem éreztem már, hogy képes lennék erre.
– Azóta sem volt női mellúszónk az elitben. Hogyan látja korábbi sikerszáma helyzetét?
– Száz és kétszáz mellen is én tartom az országos csúcsot, már 21 éves mindkettő, a legrégebbi élő magyar rekordok. Ez valahol hízelgő, másrészt nem bánnám, ha megdöntenék őket. Szokták mondani, hogy a mellre születni kell, mert ez a leginkább speciális úszásnem, nem véletlen, hogy aki ebben jó, az általában mást nem úszik. Itt számít a legjobban, ha szétesik a technika, minden apró mozdulatnak a helyén kell lennie. Sajnos a női mellúszás a visszavonulásom óta nem volt erős, de összességében a magyar úszósport nagyon eredményes.
Borítókép: Török Attila / Nemzeti Sport
