– Van egy különös adat a nacionáléjában. Mikor végzett történelemtanárként?
– Nem ön az első, aki a megkérdezi. Gépipari technikumot végeztem, nem tanultam tanárnak. Nem tudom, ki tette bele az életrajzomba.
– Biztosabb terepre evezve, hogyan lett futballista?
– Egyfelől roppant egyszerű a válasz: mint akkoriban bármelyik gyerek Angyalföldön. Másfelől viszont mégis bonyolultabb, hiszen először tornáztam. Az Árpád híd pesti hídfőjének közelében laktunk, közel volt a Honvéd Gyöngyösi úti tornacsarnoka. Eleven gyerek voltam, a szüleim beírattak.
– A góljait miért nem szaltóval ünnepelte, mint később Gera Zoltán. Odáig nem jutott el a tornasportban?
– De igen, ment volna, de az én koromban ez még nem volt szokás. Szerettem tornára járni, nem is voltam ügyetlen, és sokat köszönhetek az ott töltött éveknek, javította a koordinációmat. Ám volt egy gond…
– Hadd találjam ki, jobban szerette a labdát.
– Igen, így volt.
– Ezért inkább elment Újpestre focizni.
– Nem. Angyalföldre, a Vasas volt hozzánk a legközelebb. Ám elutasítottak.
Azóta sem bántottak meg ennyire az életben.
Ugyanazon a héten édesapám elvitt a Fradiba, ahonnan úgy távoztunk, hogy majd levélben értesítenek. Én azonban képtelen voltam azt kivárni, Újpesten is jelentkeztem, ahol egyből felvettek. Emlékszem, mire hazaértünk, már megjött a levél a Fraditól, hogy várnak szeretettel. Ám Újpesten elígérkeztünk, s nem akartam megszegni a szavam.
– S melyik csapatnak drukkolt?
– Édesapám hatalmas fradista volt, angyalföldiként én ragaszkodtam a Vasashoz, újpesti játékosként aztán persze Dózsa-drukker lettem. Ám klubhovatartozástól függetlenül csodáltam az összes akkori játékost.
Édesapámmal minden kettős rangadón ott voltunk, még a Balatonról is feljöttünk a meccsek kedvéért.
Még élőben láttam Albertet, Mészölyt, Benét, a Fradiból még Szőke Pista volt a kedvencem, később csodáltam Nyilasit, Ebedlit, Szokolait, szegény Várady Bécit, a Vasasból, akivel később együtt futballoztam Vácon, a nagy Újpestből pedig többekkel, Zámbóval, Juhász Péterrel, Tóth Andrással is még együtt játszottam.
– S milyen volt az élete akkoriban a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején egy angyalföldi srácnak?
– Csodálatos! Gyönyörű gyerekkorom volt, bár ahogy én éltem, azt ma már sokan felelőtlenségnek neveznék.
Ahogy a korosztályom többségét, engem is az utca nevelt. Kulcsos gyerekek, így hívtak minket, mert saját kulcsunk volt a lakásunkhoz. A szüleim korán elmentek dolgozni, már első osztályos koromtól teljesen önállóan éltem. Villamossal jártam edzésre, magamnak melegítettem meg az ebédet a tűzhelyen, de egyszer sem gyújtottam fel a lakást... Mindennap kaptam két forintot, abból vettem iskolatejet, kiflit, nyáron is csak zsíros kenyérért szaladtunk haza meg paradicsomért, aztán uzsgyi, vissza a grundra.
A házunk előtt, mögött, mindenfelé voltak még akkoriban játszóterek. Fáy utca, az Elektromos, aztán az Erdért, a Csőgyár, a Lánggépgyár pályája, egy kilométeres körzetben öt futballpálya is volt. Nyáron a foci mellett a Dagályba jártunk meg a Margitszigetre, ahol eveztünk, kajakoztunk. Kaptam pofonokat az élettől, szó szerint is, meg kellett tanulnom, hogyan őrizzem meg az uzsonnámat és a tekintélyemet, az idősebbek megtanítottak tiszteletre és önfegyelemre, mai eszemmel sem cserélném el az akkori életemet senkiével sem.
– A szurkolók emlékezetében váci futballistaként él, az életrajza arról árulkodik, hogy a megye egyes Gödtől került oda. Ennyire gazdag volt az akkori magyar futball, hogy egy Újpesten nevelkedett fiatal máshol nem kellett?
– 1981 nyarán, amikor kiöregedtem az ifiből, nagy változások voltak Újpesten. Az előző nyáron elküldték Várhidi Pali bácsit, új csapatot kezdtek építeni. Engem ahhoz valószínűleg még kevésnek találtak. Lényegében abbahagytam a futballt, elkezdtem dolgozni. Aztán egyszer csak éppen Várhidi hívott azzal, hogy menjek edzésre Gödre. Először azt feleltem neki, elnézést, Pali bácsi, már melózom, de győzködött, ezért elvonatoztam Gödre. Aztán nem hittem a szememnek.
Ott futballozott gyerekkorom több bálványa. Zámbó, Tóth András, Schumann Peti, Juhász Péter. Természetesen ott maradtam. Reggel hatra jártam dolgozni, kettőkor elengedtek, négytől edzés, így éltem éveken át. Utólag visszatekintve ott és akkor tanultam meg igazán futballozni. A meccsek szünetében először Zámbó penderített le, hogy miért csak Tóthnak és Juhász passzolok, neki miért nem, aztán Tóth András, majd Juhász jött ugyanezzel… Muszáj volt jól dönteni.
Edzések után azonban sokat foglalkoztak velem, rengeteget gyakoroltam a kapura lövést, a beadást, és a taktikáról is sokat beszéltünk. 1984-ben bejutottunk a Szabad Föld-kupa döntőjébe, de a döntőben már nem játszhattam, mert elvittek katonának. Ott aztán Gregor Józsival annyi marhaságot csináltunk, hogy kettőnket mindig megbüntettek, volt, hogy egy hónapig nem hagytam el a laktanyát. Focizni szerencsére engedtek, így hát egész napokat a pályán töltöttünk. Már a katonaság alatt hívott Both József Vácra, de akkor még visszamentem Gödre, 1987 januárjában, amikor már Haász Sándor volt az edző, aztán igent mondtam.
– A legjobbkor érkezett, hiszen a nyáron a Vác egyből feljutott az NB I-be. Már akkor is középhátvédként, védekező középpályásként játszott?
– Nem, jobbszélsőként. Nem voltam igazán robbanékony, de öt-tíz méter után felgyorsultam annyira, hogy bárkivel felvettem a versenyt. Aztán bejött Magyarországra is az új módi, a három-öt-kettes felállás. Jobboldali futó voltam, kiköptem a tüdőmet… Szerencsére csak egy évig tartott ez az őrület, s visszaálltunk a négyvédős hadrendre. Csank János vitt hátra középhátvédnek azzal megspékelve, hogy labdakihozatalnál fel kellett lépnem a középpályára, a hátvédeknek engem kellett keresniük a labdával, tőlem indultak a támadások. Ez a poszt nagyon feküdt nekem.
– S hogyan bírta a kemény futásokat, alapozásokat Csanknál?
– Nem volt egyszerű. Olyan futógépek voltak a csapatban, mint Kriska Gábor, Füle Antal, Vígh Péter, Romanek János, Zombori András. Mindannyian gond nélkül háromezer-négyszáz métert futottak a Cooper-teszten. A háromezer-háromszázat azért én is megcsináltam.
Ha Csank azt kérte, hogy ezerötszázon öt perc, tíz másodpercet kell futni, akkor pontosan öt perc, tíz másodperc alatt teljesítettem a távot, ha pedig azt mondta, az első tíz kerül be a kezdőbe, akkor bejöttem tizediknek…
– Már akkor is dohányzott?
– Húszéves korom óta. Csank persze nem örült neki, de idővel nem korholt miatta, csak teljesítenem kellett, amit elvárt. Többször megpróbáltam letenni a cigit, de sajnos nem ment.
– Mitől volt annyira jó az akkori Vác?
– Nem is vitás, elsősorban Csank érdeme a váci sikerkorszak. Az ő mentalitása, alázatos hozzáállása meghatározta a csapatot. Ráadásul nagyon jól válogatta össze az embereket, a csapatszellem is kiváló volt. S nem igaz, hogy csak futottunk, rengeteget taktikáztunk, modern futballt játszott az akkori Vác.
– Milyen volt a kapcsolata Csankkal?
– Nagyon korrekt. Néhányszor megbüntetett, mert előtte sem hallgattam el a véleményemet, de pontosan tudom, hogy elsősorban neki köszönhetem, amit futballistaként elértem.
– Tizenhétszer szerepelt a válogatottban 1991 és 1993 között, s még azelőtt kikerült a legjobbak közül, hogy a Vác felért volna a csúcsra. Miért?
– Eltört a lábam 1993 tavaszán, a következő idény elején öt-hat fordulót emiatt ki kellett hagynom, s akkor kimaradtam a válogatottból. Ám mielőtt megkérdezné, szemernyi hiányérzet sincs bennem emiatt. Már majdnem harmincéves voltam, amikor válogatott lettem. Hálás vagyok a sorsnak, hogy tizenhétszer hallgathattam címeres mezben a himnuszt. Kiváló labdarúgókkal szerepelhettem együtt, köztük a példaképeimmel, így például Garaba Imrével. Tényleg csodálatos volt. Az az élet rendje, hogy idővel jönnek a fiatalok. Inkább annak örülök, hogy egészen harmincnyolc éves koromig játszhattam a Vácban.
– Nem hívták, vagy nem akart máshová igazolni?
– 1990-ben kis híján a Genoához szerződtem, 1992-ben pedig, amikor az UEFA-kupában a Groningennel játszottunk, a hollandok azt mondták a kinti meccs után, akár maradhatok is… A két klub azonban nem tudott megegyezni. Itthon Illovszky Rudi bácsi kérdezte a pályafutásom vége felé, többször hívtak, miért nem mentem a Vasashoz. Neki is megmondtam. Azért, mert nyolcévesen nem kellettem. Ez a dac végigkísérte a pályafutásomat. Szavatartó, de hirtelen haragú ember vagyok. Igaz, ha lehiggadva belátom a hibámat, az sem esik nehezemre, hogy bocsánatot kérjek.
– Mindkét fia futballista. Erre nevelte őket?
– Nem, inkább beleszülettek, belenőttek ebbe az életbe.
Rengeteget voltak velem a pályán, s akármilyen fáradt voltam, arra mindig szakítottam időt, hogy velük is focizzak. Nagyon büszke vagyok rájuk, szerintem mindketten jobb futballisták, mint amilyen én voltam.
Tomi már tizennyolc évesen már bemutatkozott a Vasasban. Aztán kicsit elvitte az élet, s ugyanolyan szókimondó, mint én, ami a mostani világban még kevésbé kifizetődő. Így is szép pályafutást írt le, s harmincnégy évesen most nálam játszik Balassagyarmaton. Ricsi megfontoltabb, talán ezért is vitte többre, immár második éve Pakson focizik, nagyon technikás, sőt régi kifejezéssel úgy mondanám, fifikás futballista.
– Edzősködött az NB II-ben Vácon és Cegléden, jelenleg a harmadik idényét tölti a harmadosztályú Balassagyarmatnál. Beéri ezzel?
– Szeretek itt dolgozni. Jók a feltételek, s ha kikapunk, másnap nem kell egyből a küszöbön állnom. A harmadik helyen állunk a Közép-csoportban, szerepel az NB II a tervek között, de fontosabb, hogy lehetőleg nógrádi kötődésű fiatalokból jó csapatot építsünk.
– S ráadásul évente kétszer ellenfélként találkozik egykori mesterével, aki ismét Vácon edzősködik.
– Nehéz is elvonatkoztatni olyankor a jó viszonyunktól. Csank mesternek most nehezebb dolga van, vért izzad, hogy benntartsa a Vácot az NB III-ban.
– S milyennek látja úgy, általában a magyar labdarúgást?
– Dicsérhetném az egyre jobb körülményeket, e tekintetben felzárkóztunk a fejlett országokhoz. Ugyanúgy látom a dolgokat, mint Csank. Nem fér a fejembe, hogy miközben a szerbek, horvátok ontják a klasszisokat, nálunk miért nem tűnnek fel tehetségek. Persze pontosan tudom a választ. Nem kapják meg a lehetőséget. Ha mégis berakják őket, azt várják tőlük, hogy egy-két meccs alatt váltsák meg a világot. Ez nem így megy. Annak idején, amikor Détári Lajos tizenkilenc évesen bekerült a Honvédba, az első idényében nem nyújtott semmi különöset. Ám egy év alatt annyit fejlődött, hogy a következő évben egyből a világ egyik legjobbja lett. Ezt a szemléletet kellene visszahozni, de valamiért a pillanatnyi érdek mindig, mindenkinek fontosabb.
Borítókép: Nagy Tibor szavatartó ember (Fotó: Mirkó István)
