Sohasem volt egyszerű eset

Tököli Attila a kilencvenes-kétezres évek fordulójának legtermékenyebb magyar góllövő csatára, huszonötszörös válogatott. Hosszú idő elteltével múlt szombaton, az idősb Dárdai Pál emlékére rendezett pécsi gálameccsen, szülővárosában húzott ismét futballcipőt. Kacskaringós, olykor ellentmondásos pályafutásáról beszélt a Dunaújvárosban és az Üllői úton, de Pakson is a mai napig népszerű „Töki”.

Budapest, 2004. mrcius 13. A labdarg Arany szok Liga 18. forduljban a Ferencvrosi TC fogadta a Zalaegerszegi TE csapatt az lli ti stadionban. A kpen: Kocsrdi Gergely (ZTE) s Tkli Attila (FTC) MTI Fot: Illys Tibor Fotó: Illyés Tibor Forrás: MTI/Illyés Tibor

– Mondhatjuk, hogy az az öt év volt az ön fénykora, amit a Dunaferrnél töltött 1997 és 2002 között? Hiszen 166 meccsen 104 gólt rúgott.

– Nem olyan rossz, ugye? Tényleg mindenki győzni akart abban a csapatban, nagyon jó brigád volt. Lengyel Feri, a csapatkapitány volt az egyik vezérünk mint helyi srác, sőt legenda. Ő volt az egyik, aki összefogta a társaságot – mert egyedül senki sem tudja összefogni –, meg még néhányan, köztük Jäkl Tóni. Csak ő másképpen. Tóni nem volt az a hangoskodó típus. Aztán 2002-ben szétszéledtünk.

– Ön pedig ment a Fradiba. Igaz, csak két évre, de ebbe a két évbe egy bajnoki cím is belefért.

– Meg egy ezüstérem és két Magyar Kupa. Ennél sokkal többet nem hozhattunk volna össze ennyi idő alatt, pedig elhiheti, hogy az akkori lehetőségeink fényévnyire voltak a mostani FTC-étől. A két kupadöntőben, a Debrecen és a Honvéd ellen összesen három gólt rúgtam. Amúgy a Fradi mindig is különleges klub volt, akkor is, ma is, ott csak a győzelem, a bajnoki cím számít, minden más kudarc, legalábbis a szurkolók szemében.

– Nem érzi úgy, hogy rosszkor született? A magyar futballnak abban a korszakában játszott, amikor jóval kevesebb volt a pénz, mint ma.

– Ilyesmi meg sem fordult a fejemben, nekem jó volt akkor is, nincs bennem rossz érzés. Ha e gondolat mentén indulunk el, akkor az ötvenes évek elején volt a legjobb magyar futballistának lenni, akkor mi voltunk a világ legjobbjai, mégsem vágyom abba a korba. Megbékéltem a sorsommal, nekem ezt dobta a gép, ezt kell elfogadni. Futballozni mindig is imádtam, és az adott lehetőségekből igyekeztem kihozni a maximumot. Ettől függetlenül tény, hogy manapság a játékosoknak és a szurkolóknak is jóval könnyebb az életük, mint húsz éve volt, jóval rendezettebbek, kulturáltabbak a viszonyok.

– Ha már a kulturált viszonyoknál tartunk: egyik szenvedő alanya volt a 2003. május 30-án játszott Ferencváros–Debrecen mérkőzésnek, az utolsó bajnoki fordulóban. Mindenki a Fradi bajnoki címére számított, legfőképpen a szurkolók, aztán a 0-0-lal az MTK ölébe hullott az aranyérem. Ami utána következett, az a magyar futball történetének egyik legsötétebb fejezete. Hogyan emlékszik vissza a tömegverekedésre?

– Szeretnék sehogy sem. Nem is szívesen beszélek arról a botrányról, ha lehetne, kitörölném az emlékezetemből. Hála Istennek, ma már ilyesmi nem történhet meg. Az a meccs, sajnos, beleégett a memóriámba, de én csak a jóról akarok beszélni.

Elköszön Pakstól, hétfőtől új fejezet kezdődik az életében
Fotó: Nemzeti Sport/Meder István

– Aztán a röpke ciprusi intermezzót követően…

– Nem az volt a pályafutásom fénypontja, jobbára rajtam kívül álló okok miatt. Eleinte mentőövnek tűnt, aztán balul sült el. De mit akart mondani?

– Hogy még egyszer visszament a Fradiba, a 2006–2007-es idényre, és ha csak a számokat nézzük, majdnem egy gól per meccses átlagot produkált.

– Az lehet, de az NB II-ben. Micsoda időszak volt az a Fradi életében! Akik manapság járnak a Groupama Arénába mérkőzésekre, el sem hinnék, hogy milyen viszonyok uralkodtak.

– Van még egy sztori, ami vagy igaz volt, vagy nem. Varga Zoltán valóban el akarta tanácsolni a futballtól 1997–1998 környékén, mondván, hogy alkalmatlan a focira?

– Arra nem emlékszem, hogy ezt mondta volna, de tényleg nehéz időszak volt az a másfél év vagy mennyi, amíg ő volt a Dunaferr edzője. De mint mindenből, abból az időszakból is tanult az ember. Nem volt egyszerű megélni, de az egy másik történet. Azt gondolom, hogy valahol az élet engem igazolt, talán mégsem voltam alkalmatlan a focira. Ennél többet nem is akarok erről mondani.

– Ugorjunk a mába, pontosabban a múlt szombatra, a PMFC-stadionba. Játszott a hazai öregfiúknál, méghozzá talán az egyetlen játékosként a teljes hetven percen át. Egész jó még a kondija. Mikor futballozott utoljára azt megelőzően?

– Nagy pályán nagyon régen, kis pályán meg valamikor decemberben.

– De becsülettel végigfutballozta a teljes játékidőt.

– Igen. Volt egy nagy helyzetem, amikor kapásból be akartam bombázni, de egy kicsit fölé ment. Kicsit nagyon. Tudja, hogy van, mióta abbahagytam, összement a kapu. Amúgy Dárdai Paliék csapata sokkal fiatalabb erőkből állt, Pali fiai meg Csoboth Kevin túl fürgék nekünk, veteránoknak. Dárdai Bence nagyon ügyes srác, komoly futballista lehet belőle, ha az apja kitartását is örökölte.

– Milyen élmény volt a gálameccs?

– Jó volt találkozni olyan játékosokkal, akiket húsz éve nem láttam, például Dárdai Palival, akivel egy évben születtünk, együtt nőttünk fel, a korosztályos válogatottakban is együtt játszottunk. Amúgy én nem pécsi vagyok, bár a Wikipédia is azt írja, hanem bogádi. Persze Bogád ott van Pécs mellett. De mindegy, jó volt látni, hogy elég sok néző kijött, ilyennek kell lennie egy nosztalgiameccsnek. Hamarosan lesz még egy gálameccsünk, mármint az öregfiúk-válogatottnak, az Illovszky-stadion avatóján!

– Ha egy üzlet beindul… Amúgy még mindig Pakson dolgozik?

– Június 30-ig. Hogy aztán mi lesz, nem tudom. Illetve van már elképzelésem, de arról még nem beszélnék.

– Ahogy sok minden másról sem.

– Mondtam már, hogy nem vagyok egyszerű eset?