Érző szívű gladiátor a magyar olimpiatörténet szupercseréje

Az 1988-as szöuli olimpián győztes kardcsapatunkba ötödik számú versenyzőként került be Bujdosó Imre, Gedővári Imre, Nébald György és Szabó Bence mellé, de aztán főszereplő lett. Ha Csongrádi László a lengyelek elleni negyeddöntőbe becserélve nem nyeri meg mindkét asszóját, nincs aranycsapat, mert a négy közé sem jutunk be, s persze a döntőben – megint csereként – ő is kivette a részét a szovjetek elleni történelmi fordításból.

Csongrádi László Forrás: Kurucz Árpád

– Ide majd visszatérünk, de indítsunk az 1984-es esztendővel. Ugyancsak itthon, a később „olimpiapótlónak” minősített versenyen már vívott a szovjetek mögött ezüstérmes együttesünkben.

– Akkor negyedik voltam a válogatási rangsorban, de bizalmasan azt mondták: „Csongi, a Los Angeles-i olimpia miatt ne fájjon a fejed, ötödik embernek Gerevich Palit vagy Abay Pétert viszik ki.” Aztán amikor kiderült, hogy nem megyünk az olimpiára, Pali azonnal letette a kardot, s mivel Nébald Gyuri megsérült az ob-n, én is bekerültem a csapatba. A ’85-ös vb-re nem mentem, pedig akkor egyedül Gedővári Imre előzött meg; biztos utazó azonban csak a ranglistaelső volt, mellette azt vittek ki, akit akartak. Hát, engem nem akartak. ’86-ban és ’87-ben aztán végre már én is mehettem a vb-re, és egyéniben mindkétszer bekerültem a döntőbe, Szófiában ötödik, Lausanne-ban hetedik lettem.

– A csapatnak viszont nem igazán ment, az olimpia előtti évben csak hetedikek lettek, és amióta világ a világ, a magyar kardcsapattal még nem történt ilyen malőr. Milyen reményekkel futottak így neki a szöuli ötkarikás játékoknak?

– Bizakodtunk, mert az olimpia évében már sorra nyertük a világkupaversenyeket, és igazából mi voltunk az egyetlenek, akik meg tudtuk verni a nagyon erős és egységes szovjet csapatot. Másoknak erre sanszuk se volt.

Csongrádi László mögött sok nagy csata van
Fotó: Kurucz Árpád

– Mikor tudta meg, hogy az olimpiára is mehet?

– Május végén, az olaszországi Luxardo-kupáról hazaérkezve egy csapatgyűlésen. Főleg az a kép égett belém – ami még most is elérzékenyít… –, amikor Velencében, a Rialto hídon sétáltam az edzőmmel, Zarándi Csabával. Ment le a nap, egy hatalmas vörös korong, és ott fohászkodtam, hogy édes Istenem, add, hogy ott lehessek az olimpián, és ha már ott vagyok, érjek is el valami szép eredményt… Meghallgatott, és a döntőben 4-8-as állásnál is velünk volt…

– Az a fordítás a szovjetek ellen a magyar sporttörténelem hőskölteménye, mondhatjuk, közismert; nem úgy, mint a lengyelek elleni negyeddöntő. Pedig ott minden elszállhatott volna, ha csereként beállva nem nyeri meg a két asszóját, a találkozón a legutolsót is. Így lett 8-8, és jobb találataránnyal mentek tovább. Ön addig még egyetlen asszót sem vívott Szöulban, hogy sülhetett el ilyen jól a beugrása?

– Azt hiszem, akkor éppen egy olyan kamikaze típusú figurára volt szükség, amilyen én voltam. Szó nincs arról, hogy én lettem volna a legjobb, és a becserélésem nem volt életbiztosítás. Ám senki nem lehetett nyugodt, aki velem került szembe.

– No és akkor a döntő! Ott 8-4-es hátránynál cserélték be, és azzal a Mindirgaszovval kellett vívnia, aki addig már Szabót, Gedővárit és Bujdosót is legyőzte. Mi járt a fejében?

– Az, hogy ha majd az év végi összefoglalókban a televízióban elmondják, hogy ezüstérmesek lettünk, ne engem mutassanak, mint akit utoljára jól megvertek a ruszkik. Ilyenkor egy gladiátor úgy gondolkozik, legalábbis én úgy voltam vele, hogy semmi más nem érdekel, csak az, hogy én ezt az egyetlen asszót nyerjem meg. De a többiek is így álltak hozzá. S az is tüzelhetett bennünket, hogy öt 5-4-es vereségünk volt, ezekből azonban lehetett volna három 5-4-es győzelem is, ha a zsűri úgy akarja. Szóval, így egyenlítettünk ki 8-8-ra, és nyertük meg jobb találataránnyal az olimpiát.

– Az utolsó asszóban, amit Gedővári vívott, a mindent eldöntő tus egyértelmű volt?

– Imre csodálatos ember volt, nagyon fájó, hogy már nincs köztünk… Ha kikockázzuk a felvételt, és én többször megtettem, jól látszik, hogy az orosz Alsan olyan védőmozdulattal megy előre, ami nem a támadást erősíti, Imre nem belevág, hanem teljesen jogos „közbeakciót” csinál. Tény, hogy a zsűri, a francia Berthier két-három másodpercig hezitált. Az akkori idők egyik legjobb szemű bírója volt, de hát mégiscsak át kellett gondolnia, hogyan dönt, hiszen ez élet-halál szituáció volt.

– Olimpiai bajnokként feljutott a csúcsra, de még sokáig láthattuk a páston, és a 2013-as magyar bajnokságon 54 évesen bejutott a 32 közé. Akkor mit tűzött ki maga elé?

– Abban az évben a hazai válogatókon is indultam, és a legjobb tizenhatba jutás volt a célom, hogy az első tizenkettő közé kerüljek a rangsorban. Akkor újra indulhattam volna a hazai világkupán is, és nem is sok hiányzott hozzá. Amúgy hivatalosan máig nem vonultam vissza, papíron még mindig a Gödöllő versenyzője vagyok, de az ízületeim már nem engedik meg, hogy ficánkolhassak.

Manapság Vácon adja át a tudását az utánpótlásnak
Fotó: Kurucz Árpád

– A fiataloknak így is rengeteg mesterfogást mutathat Vácon.

– Így van, a Váci Reménység nagyon klassz kis klub, itt vagyok edző. A kardozó fiúk mellett tőröző lányaink is vannak, negyven-ötven gyerek, a vívótermünk pedig egy igazi kis ékszerdoboz. Mondhatom, hogy világszínvonalú, és Budapesttől csak egy ugrásra van. Kapunk segítséget az önkormányzattól és a Magyar Vívószövetségtől is, de a munkát sajnos most megakasztotta a járvány. Ez persze nagyon rosszul jött a felnőttválogatottunknak is, elmaradt az olimpia, amire a kardcsapatunk már megszerezte a kvótát, győzelemre esélyes, és szívből szurkolok a fiúknak, hogy utánunk újra legyen végre egy aranycsapatunk.

Budapesttől csak egy ugrásra van a kis „ékszerdoboz”
Fotó: Kurucz Árpád