Érző szívű gladiátor a magyar olimpiatörténet szupercseréje

Az 1988-as szöuli olimpián győztes kardcsapatunkba ötödik számú versenyzőként került be Bujdosó Imre, Gedővári Imre, Nébald György és Szabó Bence mellé, de aztán főszereplő lett. Ha Csongrádi László a lengyelek elleni negyeddöntőbe becserélve nem nyeri meg mindkét asszóját, nincs aranycsapat, mert a négy közé sem jutunk be, s persze a döntőben – megint csereként – ő is kivette a részét a szovjetek elleni történelmi fordításból.

Csongrádi László Forrás: Kurucz Árpád

– Megvan még Wolodyjowski Kardja? Mármint az a trófea, amit annak idején a varsói csapatvilágkupa-győzelem után kaptak.

– Hogyne, az hozzám került. Ha nyertünk valamilyen jól kinéző díjat, mindig kisorsoltuk egymás között, hogy melyikünk viheti haza. Nekem ritka balszerencsém volt, soha semmi nem jutott, de ez hozzám került.

– Sejti, hogy miért kérdeztem rá?

– Gyanítom. Egyszer ezzel tartottam sakkban egy betörőt. Már elmúlt éjfél, otthon a rákospalotai panelemben néztem a televíziót, amikor hatalmas csörömpölést hallottam az utcáról. Az ablakon keresztül láttam, hogy valaki betört az élelmiszerboltba. Nem is gondoltam át, hogy mit csinálok, a második emeletről azonnal lerohantam. Hirtelen nem tudtam mit felkapni, csak ezt a szablyát, ami egy dísz, de megvan vagy három-négy kiló. Odalent aztán lett egy segítségem is, aki hívta a rendőröket, én pedig elálltam a kijáratot. Az illető egyébként nem is akart kijönni, mert csak piáért ment be. A rendőrök jól ismerték, mondták neki, hogy amit felbontott, azt igya meg, és viszik vissza a fogdára. A végén kicsit még én is megsajnáltam a palit.

– Hogy még bizarrabb legyen a történet, mindez 1991 nyarán éppen akkoriban játszódott le, amikor a Budapest Sportcsarnokban zajlott a vívó-vb, a kardcsapatunk aranyérmes lett, de már ön nélkül.

– Az 1990-es lyoni vb-n még ott voltam az ezüstérmes csapatban, és akkor nem gondoltam, hogy több nagy világversenyre már nem jutok ki. Nem volt kellemes érzés, hogy éppen a hazai vb előtt szorultam ki az együttesből, de túléltem… Tény, hogy akkor nem volt igazán jó szezonom, közben pedig már jöttek fel a fiatalok. A pályafutásom során pedig nekem kiugróan kellett teljesítenem, hogy bekerüljek a csapatba, többször is ért igazságtalanság. Ám mielőtt valaki azt gondolná, hogy csak nyafogni tudok, most az elején szögezzük le: ha az 1988-as szöuli olimpia előtt szigorúan a válogatók alapján áll össze az együttes, én nem utaztam volna, mert akkor csak hetedik helyen álltam a rangsorban. Igazából az volt a kérdés, hogy ki kerül be ötödikként az együttesbe. Varga József és Szetey András is megelőzött, de minimális pontkülönbség volt közöttünk. Kovács Tamás szövetségi kapitány pedig talán úgy gondolhatta, hogy itt van ez az akaratos gyerek, mármint én, akire a csapatban mindig lehet számítani, és mellettem döntött.

– Ide majd visszatérünk, de indítsunk az 1984-es esztendővel. Ugyancsak itthon, a később „olimpiapótlónak” minősített versenyen már vívott a szovjetek mögött ezüstérmes együttesünkben.

– Akkor negyedik voltam a válogatási rangsorban, de bizalmasan azt mondták: „Csongi, a Los Angeles-i olimpia miatt ne fájjon a fejed, ötödik embernek Gerevich Palit vagy Abay Pétert viszik ki.” Aztán amikor kiderült, hogy nem megyünk az olimpiára, Pali azonnal letette a kardot, s mivel Nébald Gyuri megsérült az ob-n, én is bekerültem a csapatba. A ’85-ös vb-re nem mentem, pedig akkor egyedül Gedővári Imre előzött meg; biztos utazó azonban csak a ranglistaelső volt, mellette azt vittek ki, akit akartak. Hát, engem nem akartak. ’86-ban és ’87-ben aztán végre már én is mehettem a vb-re, és egyéniben mindkétszer bekerültem a döntőbe, Szófiában ötödik, Lausanne-ban hetedik lettem.

– A csapatnak viszont nem igazán ment, az olimpia előtti évben csak hetedikek lettek, és amióta világ a világ, a magyar kardcsapattal még nem történt ilyen malőr. Milyen reményekkel futottak így neki a szöuli ötkarikás játékoknak?

– Bizakodtunk, mert az olimpia évében már sorra nyertük a világkupaversenyeket, és igazából mi voltunk az egyetlenek, akik meg tudtuk verni a nagyon erős és egységes szovjet csapatot. Másoknak erre sanszuk se volt.

Csongrádi László mögött sok nagy csata van
Fotó: Kurucz Árpád

– Mikor tudta meg, hogy az olimpiára is mehet?

– Május végén, az olaszországi Luxardo-kupáról hazaérkezve egy csapatgyűlésen. Főleg az a kép égett belém – ami még most is elérzékenyít… –, amikor Velencében, a Rialto hídon sétáltam az edzőmmel, Zarándi Csabával. Ment le a nap, egy hatalmas vörös korong, és ott fohászkodtam, hogy édes Istenem, add, hogy ott lehessek az olimpián, és ha már ott vagyok, érjek is el valami szép eredményt… Meghallgatott, és a döntőben 4-8-as állásnál is velünk volt…

– Az a fordítás a szovjetek ellen a magyar sporttörténelem hőskölteménye, mondhatjuk, közismert; nem úgy, mint a lengyelek elleni negyeddöntő. Pedig ott minden elszállhatott volna, ha csereként beállva nem nyeri meg a két asszóját, a találkozón a legutolsót is. Így lett 8-8, és jobb találataránnyal mentek tovább. Ön addig még egyetlen asszót sem vívott Szöulban, hogy sülhetett el ilyen jól a beugrása?

– Azt hiszem, akkor éppen egy olyan kamikaze típusú figurára volt szükség, amilyen én voltam. Szó nincs arról, hogy én lettem volna a legjobb, és a becserélésem nem volt életbiztosítás. Ám senki nem lehetett nyugodt, aki velem került szembe.

– No és akkor a döntő! Ott 8-4-es hátránynál cserélték be, és azzal a Mindirgaszovval kellett vívnia, aki addig már Szabót, Gedővárit és Bujdosót is legyőzte. Mi járt a fejében?

– Az, hogy ha majd az év végi összefoglalókban a televízióban elmondják, hogy ezüstérmesek lettünk, ne engem mutassanak, mint akit utoljára jól megvertek a ruszkik. Ilyenkor egy gladiátor úgy gondolkozik, legalábbis én úgy voltam vele, hogy semmi más nem érdekel, csak az, hogy én ezt az egyetlen asszót nyerjem meg. De a többiek is így álltak hozzá. S az is tüzelhetett bennünket, hogy öt 5-4-es vereségünk volt, ezekből azonban lehetett volna három 5-4-es győzelem is, ha a zsűri úgy akarja. Szóval, így egyenlítettünk ki 8-8-ra, és nyertük meg jobb találataránnyal az olimpiát.

– Az utolsó asszóban, amit Gedővári vívott, a mindent eldöntő tus egyértelmű volt?

– Imre csodálatos ember volt, nagyon fájó, hogy már nincs köztünk… Ha kikockázzuk a felvételt, és én többször megtettem, jól látszik, hogy az orosz Alsan olyan védőmozdulattal megy előre, ami nem a támadást erősíti, Imre nem belevág, hanem teljesen jogos „közbeakciót” csinál. Tény, hogy a zsűri, a francia Berthier két-három másodpercig hezitált. Az akkori idők egyik legjobb szemű bírója volt, de hát mégiscsak át kellett gondolnia, hogyan dönt, hiszen ez élet-halál szituáció volt.

– Olimpiai bajnokként feljutott a csúcsra, de még sokáig láthattuk a páston, és a 2013-as magyar bajnokságon 54 évesen bejutott a 32 közé. Akkor mit tűzött ki maga elé?

– Abban az évben a hazai válogatókon is indultam, és a legjobb tizenhatba jutás volt a célom, hogy az első tizenkettő közé kerüljek a rangsorban. Akkor újra indulhattam volna a hazai világkupán is, és nem is sok hiányzott hozzá. Amúgy hivatalosan máig nem vonultam vissza, papíron még mindig a Gödöllő versenyzője vagyok, de az ízületeim már nem engedik meg, hogy ficánkolhassak.

Manapság Vácon adja át a tudását az utánpótlásnak
Fotó: Kurucz Árpád

– A fiataloknak így is rengeteg mesterfogást mutathat Vácon.

– Így van, a Váci Reménység nagyon klassz kis klub, itt vagyok edző. A kardozó fiúk mellett tőröző lányaink is vannak, negyven-ötven gyerek, a vívótermünk pedig egy igazi kis ékszerdoboz. Mondhatom, hogy világszínvonalú, és Budapesttől csak egy ugrásra van. Kapunk segítséget az önkormányzattól és a Magyar Vívószövetségtől is, de a munkát sajnos most megakasztotta a járvány. Ez persze nagyon rosszul jött a felnőttválogatottunknak is, elmaradt az olimpia, amire a kardcsapatunk már megszerezte a kvótát, győzelemre esélyes, és szívből szurkolok a fiúknak, hogy utánunk újra legyen végre egy aranycsapatunk.

Budapesttől csak egy ugrásra van a kis „ékszerdoboz”
Fotó: Kurucz Árpád