– Gondolom, rengeteg trófeája, serlege és érme van. Ezt a kitüntetést hol tartja?
– Van otthon egy nagy vitrinünk ezeknek a díjaknak, Tavaly a feleségem, a sokszoros korábbi válogatott Béres Tímea Magyar Bronz Érdemkereszt kitüntetést kapott, ez a kettő egymás mellett van a fő helyen, alattuk pedig a mesteredzői elismerésem található, minden más ezek után következik.
– Tudom, banális a kérdés, de mi volt az első gondolata, amikor megtudta, hogy Magyarországon ilyen rangos kitüntetést kap?
– Elsőre nem hittem el, másodjára pedig mondtam Timinek, hogy ez csodálatos koronája a karrieremnek. Három Európa-bajnokságon vehettem részt, egyszer Montenegróval edzőként, kétszer a magyar válogatottal szövetségi kapitányként, mesteredzői címet kaptam, játékosként kétszer, edzőként egyszer magyar bajnok lehettem, ennél többet aligha érhettem volna el.
– Amikor 1992-ben Magyarországra jött, elképzelt ilyen karriert?
– Nem. Már évek óta itt játszottam, és egy társaságban szóba került, hogy mennyire jó kosaras vagyok, milyen sokan ismernek, és az egyik barátom megjegyezte:
„Sztole, ebben az országban nulla vagy, ha nemzeti szinten nem teszel le valamit az asztalra, lehetsz amúgy bármilyen jó, pillanatok alatt elfelejtenek, ha viszont teszel valamit a magyar nemzetért, akkor azt komolyan elismerjük.” Amikor átvettem a kitüntetést, ez jutott az eszembe.
– A délszláv háborúnak volt köze ahhoz, hogy Magyarországra jött?
– Persze. Édesanyám horvát, édesapám szerb, ami a polgárháborúig nem okozott gondot, de a kitörésekor választanom kellett volna, amit képtelenségnek tartottam. Melyik ellen kellett volna harcolnom? Nekem akkor is a család volt a legfontosabb, és úgy tudtam megmenteni a helyzetet, hogy Magyarországra szerződtem.
Az otthon az már Magyarország
– Dubrovnikban született, horvát és magyar állampolgár, sok helyen viszont szerbként emlegetik. Minek tartja önmagát?
– Otthon, ha jó voltam, akkor horvátnak mondtak, ha nem, akkor szerbnek, de nem ez a lényeg. Montenegróban nőttem fel, az eredeti családom ma is Kotorban él, így a szívem szerint egyrészt montenegrói vagyok, ugyanakkor a feleségem magyar, a gyerekeim is itt születtek, itt nevelkedtek, ezért ugyancsak a szívem szerint magyar is vagyok, ami több, mint a puszta állampolgárság.
– Jugoszlávia szétesése mit jelentett az életében?
– Elveszítettem azt, amit aztán itt megkaptam: a biztonságos életet. Megtanultam, nem szabad megengednie egy országnak, hogy mások mondják meg, mit és hogyan csináljon.
Az otthonom már nagyon régóta Magyarország, itt toleranciára találtam, az emberek például örültek, amikor megpróbáltam már magyar szavakat használva beszélni. Engem úgy neveltek, ha elmegyek bárhová, akkor ott nekem kell alkalmazkodnom, és ennek igyekeztem is megfelelni.
A magyar férfikosárlabda alacsonyabb szintű volt, mint a jugoszláv, ahonnan jöttem, de az itteni nyugalom, a közeg, az elfogadás feledtette ezt a különbséget.
– Miután 2006-ban abbahagyta a játékot, hamarosan nem is edző, hanem szövetségi kapitány lett. Ez hogyan jött össze?
– Egy hónap telt el a kettő között. Az volt a cél, hogy maradjunk az Eb-selejtezők A ligájában, és visszatekintve nagyon úgy tűnik, kellett egy balek, akire rá lehet húzni a kiesést. Ám jól sikerült a kiválasztás, remek stáb segítette a munkámat, és bennmaradtunk. Ennek ellenére nem tartott sokáig ez a munka. Azt ajánlottam a szövetségnek, hogy nem kérek pénzt, de csökkenjen a bajnokságban a légiósok száma a válogatott érdekében. Azt a választ kaptam, hogy ez komoly érdekeket sértene, inkább tárgyalnak velem az anyagiakról. Azt hittem, a játékosok kiállnak mellettem, tudják, mekkora tét, de egyedül maradtam.
– Játékosként gyakran váltott klubot, edzőként viszont több évet is eltöltött ugyanott. Ennek mi a magyarázata?
– Ha valahol nem tartották be azt, amiben megállapodtunk – és itt nem csak a pénzről van szó –, akkor eljöttem. Vezetőként viszont már volt hatásom ezekre a megállapodásokra és szabályokra, tudtam érvényesíteni a hierarchia, rend, fegyelem szentháromságát, így könnyebb volt a helyzetem. Szolnokon és Kecskeméten például hosszabb távon is tudtam építeni a csapatot.
– Tizenegy éve újra kinevezték szövetségi kapitánynak. Akkor is feltételül szabta a légiósok számát?
– Nem. Szolnokon a fő támogatónktól, Nyerges Zsolttól megtanultam, milyen a jó vezető, és a csapat – neki is köszönhetően – szép sikereket ért el a nemzetközi porondon is. Amikor Szalay Ferenc, a szövetség elnöke felkért kapitánynak, már tapasztaltabb voltam, mint korábban, és tudtam, hogy az elképzeléseink közel állnak egymáshoz. Sok mindenen sikerült változtatni, meg is lett az eredménye.
Megszűnt a bulihangulat a válogatottnál
– Csakhogy közben több tyúkszemre is rálépett, rengeteg konfliktusa lett, megosztó személyiséggé vált, szélsőséges a megítélése, számos ellenséget szerzett.
– Sohasem törekedtem arra, hogy mindenki szeressen, nem ez a fontos ebben a munkakörben. Egyeseknél örülök is, hogy gyűlölnek, mert legalább kimaradnak az életemből. Az volt a fontos, hogy mindenki értse,
a válogatott nem az enyém vagy bárkié, a címer és a Himnusz minden felett áll, és kivételes embernek kell lennie annak, aki ezekért játszhat. Nehezen nyelték le többen is, hogy aki erre nem méltó, az nálam nem jöhet szóba.
Minden valamirevaló kosarast meghívtam, néhány kiváló játékos nem akart jönni, kifogásokat keresett például a nyári edzőtáborok idején, én pedig ezután nem számítottam rájuk, amit a környezetük velük együtt zokon vett. Tény, megszűnt a válogatottnál a bulihangulat, még ha emiatt le is kellett mondanom néhány remek kosarasról.
– Azért a konfliktusokat olykor szította is, hiszen nyilatkozatainak zömében mindig elrejtett a kívülállók számára titokzatosnak tűnő üzeneteket valakiknek.
– Ezt nagyon jól látta. Én nem bratyizom senkivel sem, élem az életemet, és az egyetlen esélyem a reakcióra a háttérben zajló áskálódásokra az a néhány perc volt, amikor a médiának nyilatkoztam. Mindig próbáltam jelezni, hogy nem félek, és a válogatott érdekeit mindig megvédem. Fontos itt tudni, hogy én Magyarországon mindent a kosárlabdának köszönhetek, de erre ráépítettem az életemet úgy, hogy nem kell belőle megélnem, ezért tényleg nincs félnivalóm. És még valami: a játékos olvas, figyeli, hogy te, a vezér mennyire vagy erős, mennyire harcolsz érte.
– A leglátványosabb ügye az volt, amikor 2020 elején a szövetség elnöksége felmentette, mert szerződésszegést követett el azzal, hogy vezetőedzői munkát vállalt Kaposvárott. Én úgy láttam, provokálta ezt a helyzetet, és egy percig sem hittem, hogy nem ön vezeti majd a csapatot az Eb-selejtezőkön.
– Annyiban tényleg provokáltam, hogy elkezdték nyirbálni a hatáskörömet. A szövetségben volt egy erős ellentáborom, ami miatt nem tudtam kellően megvalósítani a hosszú távú elképzeléseimet, és szerettem volna tiszta vizet önteni a pohárba. A szerződésszegést valóban elkövettem, és ha nem akarnak megszabadulni tőlem, akkor el lehetett volna intézni valamilyen pénzbüntetéssel is, az elnökség azonban megszavazta a kirúgásomat. A végén azért maradhattam, mert a játékosok hihetetlen módon kiálltak mellettem, de ezt éreztem a közvélemény részéről is, annak ellenére, hogy tényleg hibáztam. Erőfitogtatás történt, én maradtam ugyan kapitány, de az utánpótlás rendszerét senki sem reformálta meg.
– Visszatérve 2013-hoz, mikor érezte úgy, hogy a változtatásoknak meglesz az eredményük?
– Az első nyáron. Azt láttam, hogy akik dolgoztak velünk, azok nagyon akarták a sikert, és nem engedtünk néhány hazai sztárnak, akik egymással összefogva távol maradtak, azt gondolva, hogy pótolhatatlanok, és majd mi beadjuk a derekunkat. A miénk nem ilyen közösség volt. A 2017-es Eb-re úgy jutottunk ki 1999 óta először, hogy az előző nyáron százszázalékosan vettük a selejtezőket, majd a következő Eb-n is részt vehettünk, ami nagyon nagy sikernek számított. Mindent figyelembe véve összesen tizennyolc selejtezőt játszottunk és csak négyet veszítettünk el.
– Mi a legszebb emléke ebből az időszakból?
– A 2017-es Európa-bajnokságon a románok elleni kolozsvári mérkőzés. A rendező országok mindig választhatnak maguk mellé a csoportba egy ellenfelet, és a románok mellettünk döntöttek, arra gondolva, hogy minket legyőznek, és számukra az lesz a legnagyobb dicsőség. Nem örültem ennek, délszláv emberként nem tudtam, mit jelent egy román–magyar mérkőzés, különösen Kolozsvárott, de hittem azoknak, akik azt mondták, ez különleges esemény. Arra viszont nem számítottam, mekkora érzelmi bomba lesz ez a meccs. Sok ezer magyar ott maradt a lelátón a győzelmünk után, énekeltük velük a Himnuszt és a Székely himnuszt, komolyan mondom, napokig eleredt a könnyem, amikor mindez az eszembe jutott.
ÍGY ÜNNEPELTEK A SZURKOLÓK KOLOZSVÁROTT
– Tavaly a világbajnoki selejtezőkön sokáig volt esélyünk a továbbjutásra, az olimpiai előselejtezőn pedig már maga a részvétel is bravúrnak számított. Az utóbbi után augusztus végén lemondott lényegében azzal az indokkal, hogy ennél többet nem tud kihozni a csapatból. Tényleg ez volt a maximum?
– Többször elmondtam, szerintem a férfiválogatottnak az Európa-bajnokságra kijutni realitás, a világbajnoksághoz kisebb csodára lenne szükség, az olimpia viszont nem lehet elvárás. A lemondásom pillanatában éppen itt tartottunk, és remélem, az utódomtól sem vár ennél többet senki, még az is túlzás lenne, hogy az Eb-n kerüljünk be a legjobb tizenhatba. Ráadásul tavaly új elnökség alakult, aminek a módjával nem értettem egyet, és augusztusig senki nem is szólt hozzám, de nem tetszett Vojvoda Dávidnak a volt menedzserével a nyilvánosság előtt zajló vitájának a kezelése sem.
– Van megfelelő utánpótlása a magyar férfiválogatottnak? A korosztályos csapatok az Eb-k B divíziójában szerepelnek, annak is a középmezőnyébe tartoznak, ami roppant messze van az élvonaltól.
– Én máshonnan közelítek. A válogatott az utóbbi több mint egy évtizedben fejlődött, ami nem történhetett volna meg, ha nem érkeznek az utánpótlásból megfelelő játékosok. Mi U18-tól tudtuk elkezdeni menedzselni a tehetségeseket, és senkit nem is engedtünk ki a kezünkből. Ami pedig a B divízió középmezőnyét illeti, az Európában a 22. hely környékét jelenti, ami tökéletesen megfelel a felnőttválogatott pozíciójának. Arra, hogy az utánpótlás fényes eredményeket érjen el, nincs esély azért, mert egész egyszerűen a minőséget tekintve nincsen elég edző, nem magas a szakma színvonala, és tudtommal ez nem csupán a kosárlabdának a gondja.
– Korábban azt mondta, hogy a kapitányi munka befejezése után, a hatvanhoz közelítve visszavonul a kosárlabdától, hogy kifújhassa magát. Ehhez képest a Kecskemét vezetőedzőjeként dolgozik.
– Tizenkét éve élek Kecskeméten, a város sokat fejlődött, de a klub nemigen. A tulajdonosi háttér ugyan stabil, a költségvetés az akadémiával együtt arra elég, hogy a bennmaradásért harcolhasson a csapat. Tavaly úgy tűnt, vége lesz a történetnek, a vezetőedző az egyéb gondjai miatt távozott, ezért decemberben átvettem a csapatot.
Sikerült bennmaradnunk, majd leültünk a tulajdonossal, de hosszú távra nincs megnyugtató megoldás. Nem szeretnék egyetlen kollégát sem olyan helyzetbe hozni, hogy az év végén ellehetetlenülhet a munkája, ezért elvállaltam, hogy maradok a kispadon,
de a polgármester asszonynak is megmondtam, remélem, ez már tényleg az utolsó évem lesz, és a figyelmemet végre a feleségemre, a négy gyerekemre és a két unokámra fordíthatom.
– A kitüntetéshez sokan gratuláltak?
– Meglepően sokan, rengeteg ismeretlentől kaptam üzenetet valamilyen módon, még az utcán is megállítottak emiatt. Ami a szakmát illeti, a szövetségtől senki sem gratulált, és több gratulációt kaptam megyei jogú városok vezetéseitől, mint az edző kollégáktól.
