Szinte véletlenül csöppent a szakmába a nyalókás vezetőedző

Lényegében az ismeretlenségből bukkant fel, amikor az aranykorszaka előtt álló Debrecen 2001 tavaszán kinevezte az NB I-es csapat vezetőedzőjének. Játékosként nem volt kiemelkedő, az edzői szakmába is szinte csak véletlenül csöppent bele, kölyköktől jutott el az élvonalig, ahol azzal is feltűnést keltett, hogy a meccsek alatt nyalókát szopogatott. Pajkos János debreceni létére diósgyőrinek is vallja magát, mert a DVTK-nál élvezte a legjobban a munkát, ahol négyszer is alkalmazták. A futball sohasem létkérdés, hanem szerelem volt a számára, majd ahogy jött, 2007-ben úgy el is tűnt a szem elől.

Pajkos János a kétezres években sajátos egyénisége volt a magyar futballnak, 17 éve viszont a vállalkozása tölti ki az életét. Fotó: Molnár István Péter

– Bárkinek mondtam, hogy kivel készülök interjút készíteni, mindenkinek azzal csillant fel a szeme, hogy igen, tudom, a nyalókás edző. Nem zavarja, hogy évtizedek múltán is így ugrik be az embereknek?
– Egyáltalán nem. Abban az időkben az edzők nagy része cigerettázott, jobb esetben rágógumizott, én a nyalókával próbáltam meg levezetni a feszültséget a kispadon. Az első élvonalbeli meccsemen legyőztük a Dunaújvárost, és utána előfordult, hogy játékosok hoztak nekem nyalókát arra az esetre, ha elfelejtettem volna venni.

Fotó: Nemzeti Sport

– Az igaz, hogy egyszer csaknem megfulladt tőle?
– Igen. Amikor a nyalóka már csaknem elfogyott, előfordult, hogy megfordítottam a számban. Egy alkalommal úgy kaptunk ki a Fraditól, hogy Bajevszki kézzel tette a gól előtt maga elé a labdát, amit csak a játékvezető nem vett észre. Én éppen abban a pillanatban fordítottam a nyalókán, közben felháborodásomban elkezdtem csúnyákat kiabálni a bírónak, és a pálcika a torkomon akadt.

– Nemcsak a nyalóka szokatlansága miatt keltett feltűnést, hanem azért is, mert lényegében a teljes ismeretlenségből került a Debrecen kispadjára. Mit kellett volna tudnunk, mondjuk, a játékosmúltjáról?
– Játszottam a másod- és harmadosztályban, Balmazújvárosban például nagyon jó kis csapatunk volt. Imádtam a futballt, tizenkét évesen jelentkeztem egy debreceni kis klubnál toborzóra. Felvettek, de azt mondta az edző, menjek el egy évig birkózni, hogy erősödjek. Elég jó voltam, nyertem területi bajnokságokat, de amint letelt az egy év, már mentem is vissza focizni. Fokozatosan jutottam el aztán a felnőttek közé.

A DVSC nem adott neki választást

– Álmodott az élvonalról, a válogatottságról?
– Egyáltalán nem. Technikailag jó voltam, az ellenfelek keménynek tartottak, de nem voltam elég gyors ahhoz, hogy komolyabb ambícióim lehettek volna. Ezt tudtam magamról, ezért sem akkor, sem utólag nem érzek csalódottságot emiatt.

– Ezért lett inkább edző?
– Dehogy, meg sem fordult a fejemben, hogy edző leszek. A legnagyobb fiam elkezdett játszani a DVSC-ben, majd átkerült az Olasz Focisuliba. Néhányszor elmentem az edzésére, és a focisuli vezetője, Hegedűs Gábor rábeszélt, vállaljak el egy csapatot, mert én legalább futballoztam, a kollégáknak a zöme ugyanis testnevelő tanár volt. 

Ha viszont belevágtam, akkor komolyan vettem, képeztem magamat, külföldre is elmentem edzéseket megfigyelni, és a gyerekek komolyan fejlődtek a kezem alatt. Bejártuk egész Európát, sehol sem vallottunk szégyent, ám én továbbra sem gondoltam arra, hogy magasabb szinten kellene edzősködnöm. 

Amikor Debrecenben összeolvadtak a különböző utánpótlásnevelő műhelyek, én lettem a szakmai igazgató, és az egyik ificsapatunk országosan is feltűnő eredményeket ért el, és ezzel már nevet szereztem magamnak.

– Autodidakta módon alakította ki az edzésmódszereit, vagy iskolában is tanulta a szakmát?
– Mindkettő. Az UEFA-edzőképzésben egymás után megszereztem az összes fokozatot a C-től a pro-licencig, de az Olasz Focisuliban dolgozva sokszor játszottunk tornákon Olaszországban, és mindig nyitva tartottam a szememet. Egy alkalommal az AS Roma és a Barcelona is az ellenfelünk volt, az előbbiben Alberto Aquilani szerepelt, a katalánok csapatkapitánya pedig Andrés Iniesta volt. Megnéztem az edzéseiket is, ezekből is tanultam, és megerősítettek abban, hogy a labdarúgásban a magas szintű képzés elengedhetetlen a sikerhez, és egy fiatalnak a labdával kell kelnie és lefeküdnie, mi még a bemelegítést is mindig labdával végeztük el.

Fotó: Molnár István Péter

– Ekkor érkezett el 2001 márciusa, amikor a DVSC elköszönt Komjáti Andrástól, és nagy meglepetésre az országosan ismeretlen, felnőttcsapatot még sohasem edző Pajkos Jánost ültette a Loki kispadjára. 
– Ez így volt, és nem is akartam elvállalni, de közölték velem, a klub alkalmazottja vagyok, nincs választásom. A megbízásom eredetileg egy meccsre szólt, az előző idény bajnoka, a Dunaújváros ellen. 

Az első edzésen nagyon beolvastam a játékosoknak, akik ugyancsak nem igazán ismertek. Mondtam nekik, szégyellhetik magukat a hozzáállásuk miatt, csak ők az okai az eredménytelenségnek, és holnap csak az jöjjön ki edzeni, aki hajlandó normálisan dolgozni, aki nem, az maradjon otthon, a helyükre hozok majd ifistákat, kikapni velük is tudunk. Meglepetésemre másnap úgy edzettek, hogy egy szavam sem lehetett, majd a hét végén nyertünk.

 Mentem volna vissza az ificsapatomhoz, de hivatott a klub vezetője, aki közölte, hogy maradok a felnőtteknél, még a játékosok is azt szeretnék.

– Megnyerték a Magyar Kupát, a bajnokságban viszont kieső helyen végeztek, és csak azért maradhattak az élvonalban, mert a BKV Előre nem vállalta a feljutást. Ennyire ellentmondásos volt az a DVSC?
– Utólag sok mindent megtudtam. Volt olyan meccsünk például az Újpest ellen, hogy 2-0-ra vezettünk, majd a játékvezető nem adta meg három gólunkat, és nem fújt be a javunkra három tizenegyest sem, közben az ellenfél tulajdonosa a második félidőre leült a kispadra. Végül kikaptunk 4-3-ra, és két év múlva tudtam meg, hogy az egyik vetélytársunk pénzt ajánlott az Újpestnek, hogy verjen meg minket, az pedig a játékvezetőnél hasonló módon biztosította be magát. Az a DVSC nem volt kieső csapat, ezt aztán hamarosan bizonyította is, néhány év múltán bajnok lett.

Közel volt a bravúr a Bordeaux ellen

– Bizonyított a klub történetének az egyik legemlékezetesebb párharcában is az akkor sztárcsapatnak számító Bordeaux ellen az UEFA-kupában. Mondhatni, hogy az egész pályafutásának is ez a legkiemelkedőbb momentuma?
– Hogyne. A franciák klasszisok sorát vetették be, talán elég csak a világbajnok Christophe Dugarryt vagy a portugál Pauletát említeni, és idegenben kikaptunk 5-1-re úgy, hogy az első félidő vége előtt még 1-1-re álltunk. 

A mérkőzést orosz bíró vezette, aki a kezdés előtt azt mondta az egyik csatárunknak, a grúz Kahaber Sketianinak, hogy ki fogja állítani. Ő azt hitte, csak tréfa, de nem volt az, kapott két enyhén szólva is véleményes sárga lapot a szünet előtt.

A folytatásban kaptunk balszerencsés gólt, elkövettünk több védekezési hibát, de úgy éreztem, ebben a meccsben teljes létszámmal több lett volna. A visszavágó előtt azt kértem, hogy itthon játsszunk egy jó mérkőzést, és annyira jól futballoztunk, hogy 3-0-ra vezettünk, a levegőben lógott a negyedik, a mi továbbjutásunkat jelentő gól is, ám a hajrában Pauleta betalált, amivel kiestünk, de nagyon büszkék lehettünk magunkra.

– A bordeaux-i mérkőzés azért is emlékezetes, mert kétszer kellett kiutazni rá.
– Igen, mert az UEFA elhalasztotta a nap összes meccsét a New York-i World Trade Center elleni terrorakció miatt. Ezt én úgy tudtam a javunkra fordítani, hogy így lehetőségem volt idegenben is személyesen feltérképezni a francia csapat játékát, és amit akkor láttam, sokat segített a visszavágó taktikájának a kidolgozásában. Sőt, itthon ki is próbálhattam a bajnokságban, és leléptük vele az Újpestet 4-0-ra. 

– Az idény végén Dajka László váltotta a kispadon, fél évvel később ön pedig a másodosztályú DVTK vezetőedzője lett. Diósgyőrbe később még kétszer is visszatért. A DVSC vagy a DVTK a jelentősebb az életében?
– Annyiban pontosítom, hogy négyszer dolgoztam a DVTK-nál, háromszor vezetőedzőként, egyszer pedig scoutként. Én debreceni létemre diósgyőrinek is vallom magamat, az a szeretet, amit ott kapott abban az időben is a csapat a szurkolóktól, az felejthetetlen. Ha a csapat kikapott, de mindent megtett a győzelemért, akkor is megünnepelték; Debrecenben ha nyertünk két góllal, akkor az jött, hogy miért nem hárommal vagy néggyel győztünk.

Túl kövér volt, aki a pénzt hozta

– Az első diósgyőri munka után 2005-ben Békéscsabára szerződött, vissza az élvonalba, de ez a kaland csupán nagyon rövid ideig tartott. Miért?
– Tudtam, hogy a klub sok pénzzel tartozik a játékosoknak, ezért beletetettem a szerződésembe egy pontot, amely szerint, ha másfél hónapon belül nem rendezik az adósságot, akkor az én munkámat ellehetetlenítik, és felmondhatok. Darko Canedic volt a tulajdonos, aki mindent megígért, és folyamatosan hitegetett mindenkit. Egyszer például azt mondta, az embere a teljes összeggel a müncheni repülőtéren van, de száznyolcvan kiló a súlya, és ezért nem engedik felszállni a gépre. A sok kamu miatt aztán éltem a jogommal, és eljöttem.

– Ezután újra Diósgyőr következett, ahol szintén zűrös volt a helyzet, eltűnt a tulajdonos, nőttek a tartozások. Önt ez hogyan érte úgy, hogy jól menő vállalkozó volt, benzinkútjai voltak és vannak, azaz a megélhetése egyáltalán nem függött a futballtól?
– Egyszer egy kollégától megkaptam egy nyilatkozatában, hogy nálunk már benzinkutasok is lehetnek edzők, aztán amikor találkoztunk, mondtam neki, nem benzinkutas, hanem benzinkút-tulajdonos vagyok, és ez nem ugyanaz, nem is tudott erre mit mondani. Visszatérve a kérdésére, 

nekem valóban nem kellett attól rettegnem, hogy harmadikán megjön-e a fizetésem, és ezért nem váltam feszültté, nem kapkodtam, tudtam a szakmára összpontosítani. Diósgyőrből először akkor jöttem el, amikor a tartalékkapusnak otthon kikapcsolták az áramot, mert nem tudta kifizetni a számlát. Bementem az ügyvezetőhöz, hogy nem csinálom tovább, én ezeket a játékosokat keményen edzem, de így nincsen erkölcsi alapom követelni tőlük.

– Mivel tudta tartani a lelket a játékosaiban?
– Próbáltam oldani a feszültséget, volt, hogy meghívtam őket ebédre, máskor főztem nekik. A második időszakban is voltak anyagi gondok, de olykor csurgott némi pénz, kaptak valamennyit a nekik járó összegekből, és feltétlenül a dicséretükre válik, hogy jól szerepeltünk, a tizenhatos mezőnyben a nyolcadik helyen végeztünk.

– A második diósgyőri korszaka úgy kezdődött, hogy csak papíron volt a vezetőedző, mert az igazinak, Zoran Kunticsnak nem volt meg a megfelelő végzettsége.
– Igen, de ez gyorsan megváltozott, mert mindent én csináltam, én tartottam az edzéseket, én meccseltem, és rövid idő múltán a gyakorlatban is én lettem a vezetőedző, az a kapcsolat és felállás nem volt egészséges. 

Fotó: Molnár István Péter

– A klub odahozta a helyére Csank Jánost, akit aztán később kivásárolt a Ferencváros. Az, hogy az első szóra visszatért, azt jelzi, hogy nem sértődött meg, amiért távoznia kellett?
– A szívem vitt vissza, nagyon szerettem azt a közeget, sok barátom volt ott, így fel sem merült bennem, hogy nemet mondjak.

Carlo Ancelotti lenyűgözte

– Közben tett egy kitérőt Győrbe, majd a harmadik diósgyőri időszak lezárulása, 2007 óta eltűnt az élvonalból. Mi történt?
– A vállalkozásom megnőtt annyira, hogy választanom kellett, a cég fejlődése már teljes embert igényelt. A futballtól nem szakadtam el, dolgoztam alacsonyabb osztályban szakmai igazgatóként, megfigyelőként, de mindennapos edzői munkát már nem vállalhattam.

– Ha igazából sohasem a futballból élt meg, akkor mi volt az az ön számára? Hobbi?
– Szerelem. Szenvedély, amit csak komolyan lehet csinálni vagy sehogyan. Az éjszakáim az ellenfelek és a saját csapatom játékának az elemzésével teltek el, minden edzésre alaposan felkészültem, folyamatosan képeztem magamat, de eljött az a pont, amikor ezt már a vállalkozásom megsínylette volna. Nagyon sok élményt kaptam a labdarúgástól. 

Például a pro-licence megszerzésekor két hetet tölthettem el az akkor csúcson lévő AC Milannál, ahol megismerhettem Carlo Ancelottit, akinek a személyisége és a tudása annyira lenyűgözött, hogy azóta is mindig annak a külföldi csapatnak szurkolok, amelyiknek ő az edzője.

Manapság egyéni edzéseket tartok Tisza Borisznak, a korábbi válogatott futballista, Tisza Tibor fiának. Járok meccsekre, ha kérik, akkor tanácsokat adok azoknak a volt játékosaimnak, akik edzők lettek, azaz továbbra is jó a kapcsolatom a futballal.