– Bárkinek mondtam, hogy kivel készülök interjút készíteni, mindenkinek azzal csillant fel a szeme, hogy igen, tudom, a nyalókás edző. Nem zavarja, hogy évtizedek múltán is így ugrik be az embereknek?
– Egyáltalán nem. Abban az időkben az edzők nagy része cigerettázott, jobb esetben rágógumizott, én a nyalókával próbáltam meg levezetni a feszültséget a kispadon. Az első élvonalbeli meccsemen legyőztük a Dunaújvárost, és utána előfordult, hogy játékosok hoztak nekem nyalókát arra az esetre, ha elfelejtettem volna venni.

– Az igaz, hogy egyszer csaknem megfulladt tőle?
– Igen. Amikor a nyalóka már csaknem elfogyott, előfordult, hogy megfordítottam a számban. Egy alkalommal úgy kaptunk ki a Fraditól, hogy Bajevszki kézzel tette a gól előtt maga elé a labdát, amit csak a játékvezető nem vett észre. Én éppen abban a pillanatban fordítottam a nyalókán, közben felháborodásomban elkezdtem csúnyákat kiabálni a bírónak, és a pálcika a torkomon akadt.
– Nemcsak a nyalóka szokatlansága miatt keltett feltűnést, hanem azért is, mert lényegében a teljes ismeretlenségből került a Debrecen kispadjára. Mit kellett volna tudnunk, mondjuk, a játékosmúltjáról?
– Játszottam a másod- és harmadosztályban, Balmazújvárosban például nagyon jó kis csapatunk volt. Imádtam a futballt, tizenkét évesen jelentkeztem egy debreceni kis klubnál toborzóra. Felvettek, de azt mondta az edző, menjek el egy évig birkózni, hogy erősödjek. Elég jó voltam, nyertem területi bajnokságokat, de amint letelt az egy év, már mentem is vissza focizni. Fokozatosan jutottam el aztán a felnőttek közé.
A DVSC nem adott neki választást
– Álmodott az élvonalról, a válogatottságról?
– Egyáltalán nem. Technikailag jó voltam, az ellenfelek keménynek tartottak, de nem voltam elég gyors ahhoz, hogy komolyabb ambícióim lehettek volna. Ezt tudtam magamról, ezért sem akkor, sem utólag nem érzek csalódottságot emiatt.
– Ezért lett inkább edző?
– Dehogy, meg sem fordult a fejemben, hogy edző leszek. A legnagyobb fiam elkezdett játszani a DVSC-ben, majd átkerült az Olasz Focisuliba. Néhányszor elmentem az edzésére, és a focisuli vezetője, Hegedűs Gábor rábeszélt, vállaljak el egy csapatot, mert én legalább futballoztam, a kollégáknak a zöme ugyanis testnevelő tanár volt.
Ha viszont belevágtam, akkor komolyan vettem, képeztem magamat, külföldre is elmentem edzéseket megfigyelni, és a gyerekek komolyan fejlődtek a kezem alatt. Bejártuk egész Európát, sehol sem vallottunk szégyent, ám én továbbra sem gondoltam arra, hogy magasabb szinten kellene edzősködnöm.
Amikor Debrecenben összeolvadtak a különböző utánpótlásnevelő műhelyek, én lettem a szakmai igazgató, és az egyik ificsapatunk országosan is feltűnő eredményeket ért el, és ezzel már nevet szereztem magamnak.