Szinte véletlenül csöppent a szakmába a nyalókás vezetőedző

Lényegében az ismeretlenségből bukkant fel, amikor az aranykorszaka előtt álló Debrecen 2001 tavaszán kinevezte az NB I-es csapat vezetőedzőjének. Játékosként nem volt kiemelkedő, az edzői szakmába is szinte csak véletlenül csöppent bele, kölyköktől jutott el az élvonalig, ahol azzal is feltűnést keltett, hogy a meccsek alatt nyalókát szopogatott. Pajkos János debreceni létére diósgyőrinek is vallja magát, mert a DVTK-nál élvezte a legjobban a munkát, ahol négyszer is alkalmazták. A futball sohasem létkérdés, hanem szerelem volt a számára, majd ahogy jött, 2007-ben úgy el is tűnt a szem elől.

Pajkos János a kétezres években sajátos egyénisége volt a magyar futballnak, 17 éve viszont a vállalkozása tölti ki az életét. Fotó: Molnár István Péter

– Autodidakta módon alakította ki az edzésmódszereit, vagy iskolában is tanulta a szakmát?
– Mindkettő. Az UEFA-edzőképzésben egymás után megszereztem az összes fokozatot a C-től a pro-licencig, de az Olasz Focisuliban dolgozva sokszor játszottunk tornákon Olaszországban, és mindig nyitva tartottam a szememet. Egy alkalommal az AS Roma és a Barcelona is az ellenfelünk volt, az előbbiben Alberto Aquilani szerepelt, a katalánok csapatkapitánya pedig Andrés Iniesta volt. Megnéztem az edzéseiket is, ezekből is tanultam, és megerősítettek abban, hogy a labdarúgásban a magas szintű képzés elengedhetetlen a sikerhez, és egy fiatalnak a labdával kell kelnie és lefeküdnie, mi még a bemelegítést is mindig labdával végeztük el.

Fotó: Molnár István Péter

– Ekkor érkezett el 2001 márciusa, amikor a DVSC elköszönt Komjáti Andrástól, és nagy meglepetésre az országosan ismeretlen, felnőttcsapatot még sohasem edző Pajkos Jánost ültette a Loki kispadjára. 
– Ez így volt, és nem is akartam elvállalni, de közölték velem, a klub alkalmazottja vagyok, nincs választásom. A megbízásom eredetileg egy meccsre szólt, az előző idény bajnoka, a Dunaújváros ellen. 

Az első edzésen nagyon beolvastam a játékosoknak, akik ugyancsak nem igazán ismertek. Mondtam nekik, szégyellhetik magukat a hozzáállásuk miatt, csak ők az okai az eredménytelenségnek, és holnap csak az jöjjön ki edzeni, aki hajlandó normálisan dolgozni, aki nem, az maradjon otthon, a helyükre hozok majd ifistákat, kikapni velük is tudunk. Meglepetésemre másnap úgy edzettek, hogy egy szavam sem lehetett, majd a hét végén nyertünk.

 Mentem volna vissza az ificsapatomhoz, de hivatott a klub vezetője, aki közölte, hogy maradok a felnőtteknél, még a játékosok is azt szeretnék.

– Megnyerték a Magyar Kupát, a bajnokságban viszont kieső helyen végeztek, és csak azért maradhattak az élvonalban, mert a BKV Előre nem vállalta a feljutást. Ennyire ellentmondásos volt az a DVSC?
– Utólag sok mindent megtudtam. Volt olyan meccsünk például az Újpest ellen, hogy 2-0-ra vezettünk, majd a játékvezető nem adta meg három gólunkat, és nem fújt be a javunkra három tizenegyest sem, közben az ellenfél tulajdonosa a második félidőre leült a kispadra. Végül kikaptunk 4-3-ra, és két év múlva tudtam meg, hogy az egyik vetélytársunk pénzt ajánlott az Újpestnek, hogy verjen meg minket, az pedig a játékvezetőnél hasonló módon biztosította be magát. Az a DVSC nem volt kieső csapat, ezt aztán hamarosan bizonyította is, néhány év múltán bajnok lett.

Közel volt a bravúr a Bordeaux ellen

– Bizonyított a klub történetének az egyik legemlékezetesebb párharcában is az akkor sztárcsapatnak számító Bordeaux ellen az UEFA-kupában. Mondhatni, hogy az egész pályafutásának is ez a legkiemelkedőbb momentuma?
– Hogyne. A franciák klasszisok sorát vetették be, talán elég csak a világbajnok Christophe Dugarryt vagy a portugál Pauletát említeni, és idegenben kikaptunk 5-1-re úgy, hogy az első félidő vége előtt még 1-1-re álltunk. 

A mérkőzést orosz bíró vezette, aki a kezdés előtt azt mondta az egyik csatárunknak, a grúz Kahaber Sketianinak, hogy ki fogja állítani. Ő azt hitte, csak tréfa, de nem volt az, kapott két enyhén szólva is véleményes sárga lapot a szünet előtt.

A folytatásban kaptunk balszerencsés gólt, elkövettünk több védekezési hibát, de úgy éreztem, ebben a meccsben teljes létszámmal több lett volna. A visszavágó előtt azt kértem, hogy itthon játsszunk egy jó mérkőzést, és annyira jól futballoztunk, hogy 3-0-ra vezettünk, a levegőben lógott a negyedik, a mi továbbjutásunkat jelentő gól is, ám a hajrában Pauleta betalált, amivel kiestünk, de nagyon büszkék lehettünk magunkra.

– A bordeaux-i mérkőzés azért is emlékezetes, mert kétszer kellett kiutazni rá.
– Igen, mert az UEFA elhalasztotta a nap összes meccsét a New York-i World Trade Center elleni terrorakció miatt. Ezt én úgy tudtam a javunkra fordítani, hogy így lehetőségem volt idegenben is személyesen feltérképezni a francia csapat játékát, és amit akkor láttam, sokat segített a visszavágó taktikájának a kidolgozásában. Sőt, itthon ki is próbálhattam a bajnokságban, és leléptük vele az Újpestet 4-0-ra. 

– Az idény végén Dajka László váltotta a kispadon, fél évvel később ön pedig a másodosztályú DVTK vezetőedzője lett. Diósgyőrbe később még kétszer is visszatért. A DVSC vagy a DVTK a jelentősebb az életében?
– Annyiban pontosítom, hogy négyszer dolgoztam a DVTK-nál, háromszor vezetőedzőként, egyszer pedig scoutként. Én debreceni létemre diósgyőrinek is vallom magamat, az a szeretet, amit ott kapott abban az időben is a csapat a szurkolóktól, az felejthetetlen. Ha a csapat kikapott, de mindent megtett a győzelemért, akkor is megünnepelték; Debrecenben ha nyertünk két góllal, akkor az jött, hogy miért nem hárommal vagy néggyel győztünk.

Túl kövér volt, aki a pénzt hozta

– Az első diósgyőri munka után 2005-ben Békéscsabára szerződött, vissza az élvonalba, de ez a kaland csupán nagyon rövid ideig tartott. Miért?
– Tudtam, hogy a klub sok pénzzel tartozik a játékosoknak, ezért beletetettem a szerződésembe egy pontot, amely szerint, ha másfél hónapon belül nem rendezik az adósságot, akkor az én munkámat ellehetetlenítik, és felmondhatok. Darko Canedic volt a tulajdonos, aki mindent megígért, és folyamatosan hitegetett mindenkit. Egyszer például azt mondta, az embere a teljes összeggel a müncheni repülőtéren van, de száznyolcvan kiló a súlya, és ezért nem engedik felszállni a gépre. A sok kamu miatt aztán éltem a jogommal, és eljöttem.

– Ezután újra Diósgyőr következett, ahol szintén zűrös volt a helyzet, eltűnt a tulajdonos, nőttek a tartozások. Önt ez hogyan érte úgy, hogy jól menő vállalkozó volt, benzinkútjai voltak és vannak, azaz a megélhetése egyáltalán nem függött a futballtól?
– Egyszer egy kollégától megkaptam egy nyilatkozatában, hogy nálunk már benzinkutasok is lehetnek edzők, aztán amikor találkoztunk, mondtam neki, nem benzinkutas, hanem benzinkút-tulajdonos vagyok, és ez nem ugyanaz, nem is tudott erre mit mondani. Visszatérve a kérdésére, 

nekem valóban nem kellett attól rettegnem, hogy harmadikán megjön-e a fizetésem, és ezért nem váltam feszültté, nem kapkodtam, tudtam a szakmára összpontosítani. Diósgyőrből először akkor jöttem el, amikor a tartalékkapusnak otthon kikapcsolták az áramot, mert nem tudta kifizetni a számlát. Bementem az ügyvezetőhöz, hogy nem csinálom tovább, én ezeket a játékosokat keményen edzem, de így nincsen erkölcsi alapom követelni tőlük.

– Mivel tudta tartani a lelket a játékosaiban?
– Próbáltam oldani a feszültséget, volt, hogy meghívtam őket ebédre, máskor főztem nekik. A második időszakban is voltak anyagi gondok, de olykor csurgott némi pénz, kaptak valamennyit a nekik járó összegekből, és feltétlenül a dicséretükre válik, hogy jól szerepeltünk, a tizenhatos mezőnyben a nyolcadik helyen végeztünk.

– A második diósgyőri korszaka úgy kezdődött, hogy csak papíron volt a vezetőedző, mert az igazinak, Zoran Kunticsnak nem volt meg a megfelelő végzettsége.
– Igen, de ez gyorsan megváltozott, mert mindent én csináltam, én tartottam az edzéseket, én meccseltem, és rövid idő múltán a gyakorlatban is én lettem a vezetőedző, az a kapcsolat és felállás nem volt egészséges. 

Fotó: Molnár István Péter

– A klub odahozta a helyére Csank Jánost, akit aztán később kivásárolt a Ferencváros. Az, hogy az első szóra visszatért, azt jelzi, hogy nem sértődött meg, amiért távoznia kellett?
– A szívem vitt vissza, nagyon szerettem azt a közeget, sok barátom volt ott, így fel sem merült bennem, hogy nemet mondjak.

Carlo Ancelotti lenyűgözte

– Közben tett egy kitérőt Győrbe, majd a harmadik diósgyőri időszak lezárulása, 2007 óta eltűnt az élvonalból. Mi történt?
– A vállalkozásom megnőtt annyira, hogy választanom kellett, a cég fejlődése már teljes embert igényelt. A futballtól nem szakadtam el, dolgoztam alacsonyabb osztályban szakmai igazgatóként, megfigyelőként, de mindennapos edzői munkát már nem vállalhattam.

– Ha igazából sohasem a futballból élt meg, akkor mi volt az az ön számára? Hobbi?
– Szerelem. Szenvedély, amit csak komolyan lehet csinálni vagy sehogyan. Az éjszakáim az ellenfelek és a saját csapatom játékának az elemzésével teltek el, minden edzésre alaposan felkészültem, folyamatosan képeztem magamat, de eljött az a pont, amikor ezt már a vállalkozásom megsínylette volna. Nagyon sok élményt kaptam a labdarúgástól. 

Például a pro-licence megszerzésekor két hetet tölthettem el az akkor csúcson lévő AC Milannál, ahol megismerhettem Carlo Ancelottit, akinek a személyisége és a tudása annyira lenyűgözött, hogy azóta is mindig annak a külföldi csapatnak szurkolok, amelyiknek ő az edzője.

Manapság egyéni edzéseket tartok Tisza Borisznak, a korábbi válogatott futballista, Tisza Tibor fiának. Járok meccsekre, ha kérik, akkor tanácsokat adok azoknak a volt játékosaimnak, akik edzők lettek, azaz továbbra is jó a kapcsolatom a futballal.